Belülről azonban a rendkívüli állapotok teljesen normálisnak látszanak, az ide-oda ingázó gyerekek pedig megtalálják a maguk kis világát a sok otthonban, ahol élnek.
Mindegyik más: az apáé szegényességében és hektikusságában is otthonos, és persze nagyon szórakoztató, ahol sokszor a gyerekeken múlik, hogy betartják-e a szabályokat, az anyáé rendezett és biztonságot ad, a nagyobb féltestvéreké egyszerre rideg és irigylésre méltó. Mindenkihez más érzelmi kapcsolat fűzi a főszereplő kislányt, Brunit avagy Pankát.
A felnőttek jótékonyan a háttérbe szorulnak, érzelmi viharaik csak annyiban vannak jelen, amennyiben érintik a kisgyerek világát, és a gyerekszempont, a gyerekelbeszélő gombolyítja az egyszerű kis történetet, utazást három világ között. Nem egy fejlődésregény, inkább szórakoztató elbeszélés – éppen nagyon jó a célcsoportnak, akár patchworkben, akár hagyományosban utazgatnak ők maguk.
Rubik Anna rajzain pedig élnek a szülők, legyenek rózsaszínek és csillogók, vagányak és fiatalok. És élnek a gyerekek, akik leginkább zsibongó nagy csapatot alkotnak, támaszt és társat egymásnak. Elhisszük neki, hogy működik így is.
Három rajzlap (első fejezet)
Bruni vagyok, kilencéves, és mindenki nagyon furának néz. Ezt azért gondolom, mert ha valakinek a családomról mesélek, kikerekedik a szeme, és tátva marad a szája a csodálkozástól. Ilyenkor mindig megnézem, van-e fogszabályzója, mert az iskolai fogorvos azt mondta, nekem lesz.
Andi néni, az osztályfőnökünk (aki sohasem vágja ki a címkét a pulóvereiből, és mindig kilátszik belőle) egyszer azt mondta, hogy mindenki rajzolja le a családját. Ez még kiskoromban történt, amikor elsős voltam. Nem kaptunk semmi házi feladatot, még nem ismertük egymást az osztálytársaimmal, és nagyon unatkoztunk.
Ha ma történne ilyesmi, akkor nem unatkoznánk, hanem nagyon rosszak lennénk, és Andi néni elkezdene hüppögni. Mindig hüppög, mielőtt kiabálni kezd. De akkor még nem tudtuk ezt, és egyáltalán nem rosszalkodtunk, mert még kicsik voltunk. És akkor kiosztotta a rajzlapokat. Én rögtön hármat kértem, mert tudtam, hogy egyre nem fog elférni a család. Andi néni azt mondta, hogy csak a szűk családot kell lerajzolni, mire azt mondtam, hogy az én családom nem szűk, és én nagyon kényelmesen elférek benne. Akkor azt mondta, hogy a szűk család azt jelenti, hogy azokat rajzoljam le, akikkel együtt lakom: az anyukámat, az apukámat meg a testvéreimet.
Ugyanez volt az oviban is. Jó sok időbe telt, amíg az óvó nénik megértették, hogy nálunk nem így mennek a dolgok. Úgyhogy elkértem azt a három rajzlapot, és arra gondoltam, hogy majd ha lerajzolom, akkor Andi néni megérti, és egyszer és mindenkorra tisztázhatjuk a kérdést.
Alapos munkát akartam végezni. Az első papírlapra lerajzoltam a házunkat, de nem kívülről, hanem üresre rajzoltam, hogy beleférjen Anya, Papi meg Nagyi. Ők a nagyszüleim. Az ablakokat le kellett hagynom, mert nem rajzolhattam egymásra Anyát meg az ablakot, de Mokka, a kutyám, meg a fatörzs krokodil, amit Papi készített nekem, kifért a ház mellé. Kár, hogy Andi néni kukacnak nézte. Lehet, hogy ő sohasem látott krokodilt, sőt ez valószínű, mert Andi néni eléggé félős, és szerintem a közelébe sem megy olyan helyeknek, ahol krokodil lehet. Anyát piros színűre rajzoltam, mert őt szeretem legjobban. A többieket is olyan nagyon szeretem, hogy alig férnek el a szívemben, de azért mégis Anyát a legjobban. Papi barna volt, mert öreg, Nagyi meg sárga, mint a napocska.
A másik lapra rajzoltam Apát kékkel. Apa nem lakik velünk, ezért került a másik papírra. Apa mellé odarajzoltam az egyik oldalra Juci nénit, aki azelőtt volt Apa felesége, hogy Anyát megismerte volna. Juci nénit a zöld ceruzámmal rajzoltam meg, mert mindig úgy néz rám, mintha haragudna, én meg haragszom a zöld ceruzámra, mert folyton kitörik a hegye. Apa másik oldalára Mimit rajzoltam, akivel Apa most lakik. Mimi rózsaszín lett, mert ő olyan lányos, és szereti a rózsaszín ruhákat és a csillogó körömlakkot. Juci néni meg Apa közé végül odarajzoltam egy nagy fát, mert ha Juci néni esetleg találkozna Mimivel, ott kitörne a csetepaté.
A harmadik papírra kerültek a testvéreim. A bátyámat meg a nővéremet zölddel rajzoltam le, mint Juci nénit, mert nekik Juci néni az anyukájuk. Őket egy másik zöld ceruzával rajzoltam, amelyikre nem haragszom. Végül Öcsit meg Hugit rózsaszínnel rajzoltam le, mint Mimit, mert nekik Mimi az anyukájuk. De azért Öcsit kiszíneztem világoskékkel, mert tudom, hogy a rózsaszín miatt megsértődne.
Szerintem ez egyáltalán nem bonyolult, de Andi néni nem értette, és amikor megpróbáltam elmagyarázni neki, elsápadt, és látszott, hogy milyen sok pirosító van az arcára kenve. Ahol ugyanis pirosító volt az arcán, ott nem sápadt el. Amikor Anya értem jött délután, félrehívta, és valami szihomókusról magyarázott neki. Anya azt mondta, hogy a szihomókusok segítenek rendet rakni, ha az embernek zavar van a fejében. Én azt hiszem, hogy az én fejemben nincs zavar, hiszen milyen szépen kitaláltam, hogyan rajzoljam le a családomat úgy, hogy még a papírlapon se vesszen össze senki. De azért egy szihomókust megnéznék. Azóta tartok egy tálka mogyorót az ablakban, és ha jó idő van, résnyire ki is nyitom éjszakára. Hátha egyszer betéved egy, amíg alszom.
Saját hattyú
Ha nagy leszek, én egészen biztosan színésznő leszek. Pedig igazából nem szeretnék az lenni, mert akkor nagyon sok szöveget kell kívülről megtanulni, én meg azt egyáltalán nem szeretem. De muszáj, hogy színésznő legyek, mert Apa színész, és Anya mindig azt mondja, amikor mérges rám, hogy teljesen olyan vagyok, mint Apa. Hát ezért gondolom, hogy színésznő leszek.
Nagyi szerint a színészek léhűtők, ami biztos nem igaz, mert Apa egyáltalán nem hűti meg a levesét, hanem olyan forrón eszi, hogy én az ujjamat se tudom beledugni. Nagyi szerint a léhűtők soha nem dolgoznak, de ez sem igaz, mert Apa akkor is dolgozik, amikor hétvégén vele vagyok.
Egyszer például eljött értem, és Dani, a bátyám, meg Liza, a nővérem már bent ültek az autóban. A győri állatkertbe mentünk. Az állatkert közepén Apa leült egy padra, elővett egy könyvet, és azt mondta, hogy ezt az egész könyvet meg kell tanulnia holnapra, különben kirúgja a rendező. Én szerettem volna, ha kirúgja, mert akkor több ideje lenne, és eljönne a szülinapomra. Tavaly azért nem jött el, mert éppen egy olyan színdarabban játszott, ahol az utolsó felvonásban lefejezték, de nem igaziból, és annyira mérges voltam, hogy azt kívántam, bárcsak igaziból fejezték volna le. Ezt azóta megbántam, és soha többet nem kívánok ilyet.
Az állatkertben Apa az mondta, foglaljuk el magunkat, és hallgassak Lizára meg Danira, mert ők a nagy és okos testvéreim. Az állatkert közepén volt egy szép nagy tó, és abban mindenféle madarak laktak, és nekem a flamingók tetszettek a legjobban, mert azok rózsaszínűek. A tó körbe volt kerítve egy kerítéssel, és Dani megtalálta a kaput, amin be szoktak menni etetni a madarakat.
A kapun volt egy lakat. Dani megpróbálta kinyitni, és sikerült is neki. Lementünk a tópartra, és senki sem vette észre. Arra gondoltam, hogy ezt biztos nem szabad, de Apa azt mondta, hallgassak Lizára és Danira, úgyhogy nem szóltam semmit. Féltem kicsit, és arra gondoltam, hogy meg fogom mondani Andi néninek, hogy egyáltalán nem baj, hogy fél a krokodiloktól, mert én is félek tőlük néha. Szerencsére nem volt egy krokodil sem, a pelikánok pedig mindig eltotyogtak előlünk azokon a nagy és furcsa lábaikon, amikor közelítettünk feléjük. Viszont a hattyúk odajöttek hozzánk, hátha adunk nekik valamit enni, de nem volt nálunk semmi, mert Apa elfelejtett sósperecet venni.
Megláttunk egy gyerekhattyút. Olyan édes volt! Dani megfogta, és azt mondta, hogy nekem adja, és hazavihetem, de addig tartja erősen, mert ficánkol, és én úgysem merem megfogni. Gyorsan oda is mentünk Apához, aki teljesen belemerült a szövegtanulásba. Megkérdeztük, elvihetjük-e a hattyút, és azt felelte, bármit csinálhatunk, csak hagyjuk békén. Mondtuk neki, hogy akkor mennünk kéne, mert a hattyú nagyon fickándozott, és csípett is, és Dani nem tudta sokáig tartani. Apa felnézett a könyvből, meglátta a hattyút, és annyira meglepődött, hogy leejtette a könyvet. Körülnézett, és azt látta, hogy az állatkert útjain pelikánok, flamingók, vadkacsák és mindenféle madarak futkosnak, és zöld ruhás emberek kergetik őket. Azt hiszem, elfelejtettük becsukni a kaput magunk után, mert annyira siettünk a hattyúval Apához, ezért szökhettek ki a madarak.
Apa nagyon furcsa volt, mert csak ült ott, és nem mondott semmit, még a könyvét sem vette fel, és akkor odajött egy zöld ruhás ember, és ordítozni kezdett Apával. Elvette Danitól a hattyút, és visszavitte a tóhoz. Minket meg kizavartak az állatkertből, és azt mondták, hogy soha többet nem engednek be, én meg szomorú lettem, mert már annyira beleéltem magam, hogy lesz egy saját hattyúm, és meg fogom szelídíteni, és Papival ások neki egy tavat az udvar közepén.
Apa később csak nevetett az egészen, és megígérte, hogy legközelebb, ha velünk lesz, nem fog szöveget tanulni, hanem figyel ránk. Mindig ezt mondja, aztán nem tartja be. Ezért a szomszéd Terike nénitől kérni fogok egy kiscsirkét (mert Terike néninek nincsenek hattyúi), és Apának adom, hogy emlékezzen az Állatkertre.
VISSZA A GYERMEKREGÉNYHEZ>>
|