Toroczkay András   A könyv, amelynek szövegét is Szegedi Katalin írta, ami a külalakját illeti, csillagos ötöst érdemel. Persze annak, aki ismeri őt, ez – mármint, hogy a könyv egyszerűen szép – nem okozhat meglepetést. Hogy komolyan veendő alkotóról van szó, arról például az is árulkodik, hogy felhasználásukat tekintve is változatosak munkái: képei voltak már tarot kártyákon, „rajzolt” Óz, a nagy varázslót meg Alice Csodaországbant, nem elfeledkezve a Boszorkányos mesékről, illetve nem utolsó sorban ő saját szövegeinek illusztrátora is. Elég felesleges ilyen felsorolásokba bocsátkozni akkor, amikor azt olvasni a neten, hogy negyvennél is több könyvnek volt társszerzője.   Az, hogy „rajzolt”, egyébként azért került idézőjelbe, mivel a rajzolásnál némiképp bonyolultabb a helyzet. A laikus szemlélő (mint én), vagy olyan, akit ez egyáltalán nem érdekel, mert csak a végeredmény számít (mint egy gyereket, mondjuk), talán el se tudja képzelni, mennyiféle technikával lehet létrehozni egy-egy ilyen illusztrációt. Hogy mennyire nem csak a grafitceruza és a félfamentes papír szerencsés találkozásáról van szó.     Szegedi például láthatólag a kevert technikára esküszik. Ha közelebbről megnézzük a képeket, azt vesszük észre, hogy egyfelől eleve különféle papírokat (karton, muffintartó, újság) használ alapanyagnak, aztán még hozzáfényképez egy-egy cipőfűzőt, csonkig hegyezett ceruzát, szobanövény levelét, horgolt csipkét, parafadugót. Ráadásul ezekre rá is rajzol még akvarellel, akrillal (ha valaki kíváncsi, mi a különbség akvarellfesték és akvarelltechnika közt, katt ide) tussal, színes ceruzával, ki tudja, mivel, hogy végül ezeket még a számítógépben is összedolgozza kicsit. De azt hiszem, azoknak van igazuk, akik azt mondják: ez végül is tényleg kit érdekel, a végeredmény a fontos.    És a végeredmény nemcsak a gyerekeknek fontos, hanem azoknak is, akik felolvassák a mesét. Hogy ezek a képek a Palkóban önmagukban értékessé teszik a könyvtárgyat. Nézegetve a kartoneget, a kopasz fákat, a történetben szereplő (Szegedi rajongóinak régóta ismerős) kislány vörös haját, ezeket az élő, markáns színeket, olyan mintha az emlékezetünkben, lelkünkben élő őszt, gyerekkorunk talán sosem volt őszét sikerült volna fülön csípnie, láthatóvá tennie. A Palkóban emlékezünk mi is, egykori gyerekek arra, milyen volt, mikor a gondtalan nyár után (újra) elkezdődött az iskola. És miközben a világ odakint egyre sötétebb és sötétebb lett (és milyen messze még a karácsony és a téli szünet), találkozhattunk a többi emberrel, osztálytársakkal, tanárokkal, és a sok jó mellett, a sok nevetés és tudás mellett, az elvárásaikkal, az érthetetlen morcosságukkal, érthetetlen barátságtalanságukkal. Erre emlékezünk a Palkót olvasva, még ha csak magunknak olvassuk is fel, hiszen a címszereplő egy vékonyka, sápatag, könyveibe rejtőző kisfiú, Palkó, ez a szemüveges, hatalmas hajú, halvány mosolyú gyerek, aki naphosszat csak olvas és olvas, még fürdés közben is, és habár talán még maga előtt sem mondja ki, valójában minden vágya az lenne, hogy osztálytársai elfogadják, barátkozzanak vele.   Nem szabad túl nagy elvárással közelítenünk, ami a sztorit illeti, a kötet terjedelmét tekintve olyan, mint Palkó (vékonyka), ráadásul mivel a Csimota Kiadó Tolerancia-sorozatában jelent meg, szinte biztosan követelmény volt, hogy a történetnek legyen valamiféle világosan látható, jól érthető, nagyon komoly tanulsága. Van is tanulság, ami Palkó esetében sokféle lehet. Például, hogy ha valakinek nem segítünk, mert undokok vagyunk, a másik attól még segíthet nekünk később, és ha van olyan jó fej, mint Palkó, akkor fog is, és biztosak lehetünk benne, hogy nagyon nagy lelkifurdalást érzünk majd az eset után. Vagy hogy akit kiközösítenek, akit senki nem választ, az simán találhat barátokat más kiközösítettek képében (ahogy az lenni szokott). Vagy azt, hogy az unalom, a baj, a gond, a bántás egy csapásra átalakulhat mosolygássá, egy vörös hajú kislány nevévé, akiért megéri várni a holnapot. És akiért megéri mosolyogni is halványan, vékonykán. Elvégre ősszel is kisüthet a nap.   Szegedi rajongóinak külön öröm, hogy Palkó újdonsült barátja ugyanaz az iszonyatosan vörös hajú kislány, Lenka, aki a szerző előző mesekönyvében is szerepelt. A Palkó voltaképp a Lenka ikerpárja. Igazi magánmitológia bontakozik ki tehát a szemünk előtt. Habár – mint a szerző nyilatkozott – Lenka és Palkó történetének valószínűleg nem lesz folytatása, hiszen így kerek az egész, igazán kíváncsian várjuk (biztosan nem vagyok egyedül): vajon milyen könyv sülne ki abból, ha egy picit idősebb korosztálynak, nagyobb lélegzetvételű történetet mesélne el Lenkáék kiötlője. Persze ugyanilyen színes, és ugyanilyen színvonalú illusztrációkkal.