Sóhajtozott, tűnődött a szegény királyfi, hogy most már mit csináljon. Tapogatott erre, tapogatott arra a kezével, hátha másfelé mehetne, s ím, egyszerre valami pálcácska akad a kezébe. Azám, nem pálca volt az, hanem furulya! Nagy bújában-bánatában belefújt a furulyába, s hát az olyan szépen szólt, hogy annál az angyalok sem muzsikálhatnak szebben.
S mit gondoltok, mi történt? Az történt, hogy a százfejű sárkány szépen lefeküdt a földre, egy feje sem mozdult meg, úgy hallgatta a furulyaszót.
De bezzeg nekibátorodott a királyfi is, s a vaskapun szépen besétált.
Hát ahogy keresztülment a vaskapun, nyiladozni kezd a sötétség, s mit látnak szemei? Jön elébe egy szépséges szép lány, aki nem volt más, mint maga a Hajnal, a Napnak legyszebb s legkedvesebb lánya. Hogy történt, mi történt, én bizony nem tudom, elég az, hogy megtetszett Hajnalnak a királyfi, maga mellé ültette az ő szárnyas lovára, és vitte hetedhét ország ellen, emberi szem nem látta gyönyörűséges szép tartományokon keresztül. Először levitte a rézerdőbe. Ott dolgoztak a Nap favágói, döntögették a fákat, rakták a szekerekre, s vitték a Nap konyhájára. Innét vitte az ezüsterdőbe. Ottan ezüstmadarak énekeltek szebbnél szebb nótákat, s az ezüstfák háromszor egymás után szépen meghajoltak Hajnal előtt. Ezüsterdőből az aranyerdőbe vitte. Csengett az is az aranymadarak énekétől, s Hajnal előtt a fák háromszor egymás után szépen meghajoltak.
Ennek az aranyerdőnek a közepén volt Hajnal kertje, ennek a kertnek a közepén Hajnal gyémántpalotája; s ahogy mégérkezett Hajnal, összegyűltek mind a ragyogó csillagok, azután intett Hajnal, leszállott a levegőégből egy bíboros fellegkocsi, bíboros fellegkocsiban volt aranylóca, arra ült a királyfival, s azután úgy szállottak feljebb, feljebb, mígnem fölértek a Napnak fényes pitvarába. Ott kiválsztott Hajnal egy sugarat, szépen belefonta a királyfi hajába, s azt mondta:
- Na, királyfi, most már mehetsz, megtalálod Világszép Nádszál kisasszonyt.
S ím, abban a szempillantásban, honnét, honnét nem, ott termett a királyfi táltos paripája, fölpattant rá a királyfi, s vágtattak hetedhét ország ellen, a Fekete-tenger felé. Hanem egyszer csak megszólal a táltos s mondja:
- Hallod-e, kicsi gazdám, mindjárt ott leszek a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetén, de jól vigyázz, úgy vágj a három nádszálhoz, hogy egyszerre vágd le, mert különben vége az életednek. Azt a három nádszálat addig fel ne hasítsd, míg valami vízhez nem érünk, mert ha vizet nem tudsz adni nékik, szemed láttára szörnyethalnak mind a hárman.
Hét nap, hét éjjel vágtatott a táltos, akkor értek a Fekete-tenger hetvenhetedik szigetére. Na, ez a sziget csakugyan olyan sötét volt, hogy a királyfi fölakaszthatta volna rá a kardját. De a királyfi levette a süvegét, megvillant a hajába font napsugár, s lett egyszerre ragyogó világosság. Hát csakugyan ott van a sziget közepén három nádszál, s amint a királyfi odaér, a három nádszál szépen meghajlik előtte, pedig szellő sem fújt. Kirántja a kardját a királyfi, megsuhintotta, s egy csapásra tőből levágta mind a három nádszálat.
S ím, a három nádszál tövéből fekete vér bugyogott ki, s valami keserves jajgatás hallatszott a födből. Az a fekete vér a vén boszorkány vére volt; a keserves jajgatás az ő jajgatása. No, ez ugyan nem árt senki léleknek, bátran visszaindulhatott tőle a királyfi. Szépen az ölébe fektette a három nádszálat, s ezt mondta a lovának:
- No, most édes lovam, vígy az én hazámba; rég nem láttam apámat, anyámat.
Vágtatott a táltos hetedhét ország ellen, a királyfi meg csak nézte, nézegette a három nádszálat, szerette volna felhasítani, hadd lássa, csakugyan lány van-e bennük. Hátha csak hiába bolondították ide a Fekete-tengernek hetvenhetedik szigetére. Ő bizony elővette a csillagos bicskáját, felhasított egy nádszálat, s kiesett belőle egy gyönyörűséges szép lány: Világszép Nádszál kisasszony egyik szobalánya. Az volt az első szava:
- Vizet, vizet, mert mindjárt meghalok!
De csak most ijedt meg igazán a királyfi. Adott voln a vizet, de nem volt sehol. Egy szempillantás sem telt belé, meghalt a lány, a két nádszálból, pedig keserves sírás hallatszott. A szegény lányt siratták bizonyosan.
Búsult a királyfi, majd felvetette a búbánat. Költögette a lányt, ébresztgette, de hiába, nem ébredt az fel. Leszállott a lováról, sírt ásott a kardjával, s eltemette a lányt.
Aztán mentek tovább, s az ördög szállott-e belé, vagy mi, felhasította a másik nádszálat is. Éppen úgy járt, mint először. Nem tudott vizet adni neki, s Világszép Nádszál kisasszonynak meghalt a másik szobalánya is. No de most megfogadta a királyfi, hogy a harmadik nádszálra vigyáz, mint a szeme világára. Hogy azt addig fel nem hasítja, míg valahol forrásvízhez nem érnek. Hej, pedig úgy szerette volna látni Világszép Nádszál kisasszonyt! De amerre mentek, mindenütt szörnyű nagy pusztaság volt. Nem láttak egy csepp vizet, majd meghaltak a nagy szomjúságban.
Hanem egyszerre csak leszállott a táltos a levegőégből, éppen egy forrásvíz mellé.
- No, édes gazdám, most felhasíthatod a nádszálat. De előbb meríts vizet a süvegedbe.
Telemeríti a süvegét a királyfi, aztán szépen felhasítja a nádszálat, nehogy megsértse a Világszép Nádszál kisasszony gyönge testét, s ím csak kipattan a nádszálból egy olyan szépséges lány, amilyent még emberi szem nem látott.
- Te az enyém, én a tied, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket!
Aztán felültek mind a ketten a táltos paripára, a táltos egyet ugrott, kettőt szökött, leszállott a királyfi apjának az udvarába. Ott ült éppen a király a palota tornácában, ott ült az idősebbik fia is, a menye is, de bezzeg volt álmélkodás! Már rég el is siratták a királyfit, nem hitték, hogy valaha látják. S íme, megkerült. Elhozta a legszebb királykisasszonyt kerek e világon. Örült az öreg király; s mit csináljon a fia meg a menye - örültek azok is.
Csaptak lakodalmat, hét országra szólót, húzták a cigányok, járták a legények és lányok, még ma is járják, ha ugyan bírják.
Itt a vége, fuss el véle!
|