A szülők, óvónők egyre gyakrabban beszélnek arról, hogy a gyermekek nem tudnak játszani. Praxisomban megjelenő gyermekeknél tapasztalom, hogy ennek hátterében gyakran húzódik meg az a szemlélet, hogy hagyni kell a gyermeket, nem kell beavatkozni, a gyermek magától is tud játszani. Pedig ahogy a mesében, úgy a játékban is nagyon fontos szerepe van a szülői részvételnek. Ez nem beavatkozást jelent, nem irányítást, hanem közös élményt. Már csecsemőkorban a játék segít a világ alapos felfedezésében. Kétéves kortól az utánzójáték (babák etetése), majd három-négy éves kortól a szerepjáték a meghatározó a gyermek életében. Ez a típusú játék kiskamaszkorig tarthat. Ezek a szerepjátékok segítik felkészülni a felnőtt életre (legtöbbször szülőszerepeket, foglalkozási szerepeket játszanak, tűzoltó, katona, orvos stb.). Ezekhez a játékokhoz kellenek kellékek, de a gyermekek számára nem okoz problémát, ha a játékban egy zsinór a tűzoltó „locsolója”. Képzeletük segítségével a játékban minden lehet. Sokszor ezekkel a képzeletbeli „eszközökkel” szívesebben játszanak. A szülő lehet akár egy kisbaba, akár az egyik ovis társ, vagy akár egy állatka, ezeket felvállalva biztatást ad a gyermekének, megerősíti játékában, képzeletének szabad áramlásában.     Az oktató jellegű játékok mellett mindenképpen hagyjunk teret a szerepjátékoknak, mivel a képzelet fejlődésében ezek nyújtanak a legnagyobb segítséget, ami elősegítheti a későbbi tanulását, az életben való eligazodását.