AJÁNLOM AZ OLDALT
ÖSSZES FOGLALKOZÁS
A kék hajú lány
Az ellopott zsiráf, A kék hajú lány, a Lila királylány, a Viharlovag. Négy egészen különböző világú regény ugyanattól a szerzőtől. Szekeres Niki Dóka Péter íróval beszélgetett, aki, ha éppen nem ír, a Móra Könyvkiadó szerkesztőjeként dolgozik.
Miért és mikor kezdtél el történeteket írni?
Gyerekkoromban kezdtem el, de hogy miért, arról fogalmam sincs. Talán mert nem tudtam elaludni. Emlékszem, hogy másodikos vagyok, este van, mosom a fogam, és azon töröm a fejem, hogy merre kanyarítsam azt a történetet, amelynek az epizódjait mindig lefekvés után találtam ki, amíg el nem aludtam. Ebben egy űrhajó kapitánya voltam, a többiek Ezredesnek hívtak, és különböző nőket mentettem meg nagyon veszélyes helyzetekből, minden este másikat. De nem csak álmodozni szerettem; alsós koromtól kezdve rendszeresen kitaláltam furcsa sztorikat, amiket aztán elhitettem az osztálytársaimmal – erre nem vagyok nagyon büszke. Például elterjesztettem, hogy a Nap állásából meg tudom mondani, mennyi az idő, valójában volt egy órám, amit titokban mindig megnéztem. Nagyon vágytam rá, hogy legyen valami szuperképességem
Írtál már kék hajú lányról meg lila királylányról, sőt, egy ellopott zsiráfról is, kik ők, és mi történik velük a könyveidben?
Azt hiszem, minden főhősömmel ugyanaz történik. Nem érzik jól magukat, csapdában vergődnek, és keresik a menekülés lehetőségét. Többnyire a történet végére meg is találják. A kék hajú lány fél a haláltól és kapaszkodni akar valakibe, a lila királylány viszont már megbánta, hogy túlzottan kapaszkodott valakibe, és olyan kapcsolatban akar élni, amely több szabadságot enged neki – ez most nem úgy hangzik, mintha egy gyerekeknek szóló könyvről beszélnék, 
ennek az az oka, hogy a Lila királylány című kötetem meséi – azt hiszem – valójában felnőtt mesék.
Az ellopott zsiráf viszont igazi gyerekregény, amelyben a közös nyomozás összekovácsol egy gyerekcsapatot: barátságok szövődnek, még egy szerelem is, és közben jó hangulatban telik a nyári szünet. Iskolásként egész tanévben a vakációt vártam, és még rágondolni is dermesztő volt, hogy esetleg nem olyan kalandosan telik majd el, ahogy szeretném.
Legújabb regényedben egy lovagról olvashatunk, miért különleges az ő története?
Nemcsak lovagtörténet ez a könyv, hanem családtörténet is: egy gyerekét egyedül nevelő anyuka, aki mellesleg királylány, éppen egy új kapcsolat küszöbén áll, s ezt vasgyúró fiacskája nem nézi jó szemmel. Persze miután az apukajelölttel – a sármos Igazi Lancelottal – közösen legyőzik a világvégét, némileg összecsiszolódnak. Szóval nem különleges ez a kis lovag, hanem nagyon is olyan, mint bármelyik gyerek. A maga módján mindenki legyőzi a világvégét, legkésőbb hatodikos korában, vagy legalábbis elképzeli.
Hogyan szoktál írni, és mit csinálsz, ha éppen nem írsz?
Nincs nagy trükkje. Ha van időm, és nem vagyok nagyon fáradt, akkor írok valamit. A Viharlovagon sajnos nem tudtam folyamatosan dolgozni, szakaszokban készült el. Ha éppen nem írok, akkor zenélek: mindig érdekelt a dobolás, karácsonyra kaptam egy cajon dobot*, azt püfölöm éjjel-nappal. Meg persze sokat olvasok; szeretnék írni egy drámát is, és dolgozom egy felnőtteknek szóló, kissé misztikus kisregényen is. Vagyis ha éppen nem írok, akkor is írok.
Mi akartál lenni kiskorodban, és milyen hivatást választanál most, ha nem író lennél?
Csillagász szerettem volna lenni, de egyszer nagyon megfájdult a fejem, amikor a végtelenről gondolkodtam, és azóta már nem akarok csillagász lenni. Ha most választhatnék, akkor rockzenész lennék vagy villanyszerelő, esetleg felváltva. Meg szívesen kipróbálnám az autóversenyzést.
