-
Mit gondolsz, a mese és a média nyelve közelít valahol egymáshoz, vagy nagyon távoli területekről, nem igazán összekapcsolható valóságokról beszélhetünk inkább?
A kettőnek tulajdonképpen semmi köze egymáshoz. A mese nyelve először is nem egy kitalált, megalkotott műnyelv, hanem egy régóta létező, mindenki számára ismerős, közös nyelv. Ahogyan elkezded mondani, hogy egyszer volt, hol nem volt, azaz elkezdesz mesélni, a mese szerkezetét nyelvbe foglalod. Ez ismerősként jelenik meg a mese hallgatójában. Kihagyhatsz akár részeket, és nem kell kiszínezned a képeket sem, mert ez a mesenyelv további képeket hív elő abban, aki a mesét hallgatja. A média nyelve információs nyelv, pontosabban az információ átadására szakosodott nyelv, tehát mindenképpen két eltérő beszédmódot kell megkülönböztetnünk, ráadásul a funkciójuk is egészen más.
-
Maradjunk még egy kicsit a két műfaj összehasonlításánál. Ha a valósághoz fűződő viszonyukat nézzük, első ránézésre a mese az, ami totálisan elrugaszkodik a valóságtól, aztán, ha mélyebbre merészkedünk, nyilvánvalóvá válik, hogy ez a sztereotip megközelítés egyáltalán nem működik…
A népmesék belső valóságot tükröznek, a média valósághoz való viszonyáról azonban csak az a kifejezés jut eszembe elsőre, hogy szelektív. A mese a valóság minden szeletét meg tudja mutatni a történeteken keresztül, a média viszont szelektál különböző szempontok alapján, vagy azt is mondhatnám: manipulál. A mese nem választhat nyelvet, mert öröktől fogva olyan, ahogyan most halljuk. A mesenyelv nem sokat változott az évszázadok folyamán, a média nyelve viszont a szelekció/manipuláció szempontjai szerint változik.
-
Pár generációt végigkísértél már a mesélések és a meseterápia folyamán, ez alatt az idő alatt a gyerekek média általi meghatározottsága egyre erőteljesebbé vált. Jól sejtem, hogy ez a te munkádat is erősen befolyásolta?
Egyértelműen és határozottan kijelenthetem, hogy az én munkámban ez totális akadályként jelenik meg. A meseterápiára hozott gyerek, ha sokat néz tévét, vagy folyamatosan internetet használ, nagyon nehezen mozdítható ki, mert már egy olyan nyelv birtokában van, ami szinte kizárja azt, hogy értse ezt a másik nyelvet. Egyrészt maga a nyelvhasználat, ahogy erről már beszéltünk, nagymértékben különbözik, másrészt, és ez ugyanolyan lényeges, ha közhelyes is, a médián keresztül nevelt gyerek kész képekkel találkozik, ami meggátolja abban, hogy belső képeket készítsen arról, amiket hall. Ha egy gyerek nem tud belső képeket készíteni, vagyis nem tudja elképzelni azt, amit hall, súlyos problémái lesznek. Az egy dolog, hogy nem érti magát a mesét, mert mondjuk unalmasnak tartja, de minden későbbi tanulás alapja az, hogy el tudja-e képzelni azt, amit lát. Kudarc éri az irodalomórán, de egy fizikai kísérletnél is.
Úgy vettem észre, hogy a magyar iskolarendszerben a tapasztalásra épülő tanítási módszer nagyon tanárfüggő.
Most szenvedélyesen izgat a kémia, a fizika, a biokémia, mert képekben látom a történeteket, és így a képleteket is, de nekem szerencsém van, mert a meséken keresztül megtanultam szeretni a fizika és kémia képleteit…
Egyébként Einstein is azt mondta magáról, mindent annak köszönhet, hogy egy olyan iskolába járt, ahol a vizuális gondolatkísérletek első számú pedagógiai eszköznek számítottak.
De visszatérve, a gyerek nem fogja érteni az iskolai tananyagot sem, ha nem működik a fantáziája. A média nyelve a meseterápia szempontjából abban okozza a legnagyobb kárt, hogy kiiktatja, leszűkíti, lebontja és megsemmisíti a fantáziát. Egyetértek abban Verena Kast jungiánus pszichológussal, hogy az emberiség legnagyobb kincse a fantáziája.
Elég meredeknek gondoltam tíz éve ezt a mondatot, de ma már tudom, hogy így van, mert ha valaki nem tudja előre elképzelni, hogy mit fog megvalósítani, ha nem tudja kitalálni, hogyan szeretne élni, képtelen lesz rátalálni arra az útra, ami a tettekhez elvezeti. A legnagyobb motiváló erő az, hogy el tudjuk képzelni a tettek nyomán bekövetkező változásokat, képekben láthatjuk előre, hogy mi fog velünk történni, ha ezt és ezt csináljuk. A média valahol ezt a képességet veszi el.
-
Egy terápia során hogyan tudsz ezen segíteni? Vannak egyáltalán mesék, amelyek alkalmasak e széttartó világok közelítésére? Úgy tűnik, hogy e nyelvek alapvetően „elkülönböződő” volta miatt a „standard” terápiás lehetőségeken túlnő a probléma, és így jóval összetettebb feladatként jelenhet csak meg…
Nem, mesékkel nem tudom előhívni ezt a képességet, először meg kell tanítanom mesét hallgatni a pácienst. Úgy hívom ezt a módszert, hogy „képzelet- és fantázia-tréning”.
A mesehallgató gyerek, aki belső képeket lát, bír egy vizuálisan megjeleníthető képpel is: tágra nyílt szemek, kicsit szétnyíló ajkak, félig kipirosult arc, és hiába néz rád, tudod, hogy nem téged lát, hanem belül lát. Annak a gyereknek, aki nem érzi, nem ismeri ezeket a belső képeket, a történethallgatás során nem fogod a reakcióit látni. A szavak önmagukban nem jelentenek számára semmit, mert hozzá van szokva, hogy a szavakat képek kísérik. Ez a képesség sajnos elsatnyul, de újra lehet ébreszteni.
Hogy néz ez ki a gyakorlatban? Mindenféléket elképzelünk: például egy kutyát, később egy piros pöttyös kutyát, majd egy ötfülű, piros pöttyös kutyát, aztán egy olyan piros pöttyös, ötfülű kutyát, aki zöld fogkefével szaladgál. Megtanítom őket először képeket látni, és a valóságos képektől a lehető legabszurdabb képekig viszem el őket.
Fantasztikus öröm kíséri a folyamatot. A kép készülése közben folytonosan változik a viselkedésük, hiszen amit eddig nem ismertek, hogy a teremtőjévé válnak valaminek – hiszen a képkészítés nem más, mint teremtés –, ez a teremtő erő motiválja és növeli a teljesítményüket, boldogságot és örömöt élnek át. Az örömtelen gyerekek örömhöz jutnak azáltal, hogy elkészítik a dolgokat. Én a terápiával ezt tudom adni.
-
Elzárni mégsem lehet a gyerekeket a médiától, hiszen kivetné őket magából a társadalom. Ráadásul ma már sok háztartásból kirakják a tévét, de a filmet nem, hiszen teljesen jogosan művészetként és szórakozásként aposztrofálódik. Mégis, ennek eredményeképpen, manapság, amikor például rajzol egy gyerek, akkor sokszor nem saját belső fantáziavilágot jelenít meg, hanem Batmant és egyéb hősöket…
Igen, a mi családunkban sincs ez másképp, sajnos. Nem lehet kizárni a médiát, én is felneveltem két és fél gyereket már (A harmadik még kicsi – a szerk.), és tudom, hogy a másfajta, az átlagtól eltérő módszer és gondolkodás mindig jár némi magánnyal, kirekesztettséggel. Nagy dilemma volt szülőként engedni vagy nem beleengedni a gyereket a televízió, az internet világába, és azért kellett bizonyos szinten megtennem, mert nem tudtak a gyerekekkel miről beszélgetni a kortárs csoportokban.
A Tini nindzsa teknőcök kapcsán volt némi nézeteltérés az oviban, hogy akkor ki is az a Leonardo és Michelangelo, az enyém erősködött, hogy híres művészek, a többi gyerek pedig védte a saját igazát, hogy nindzsa-teknőcök. Nagyon emlékezetes volt, a fiam magára maradt, és megverték, hogy hogyan mondhat ilyen hülyeségeket.
A szülőnek el kell dönteni, hogy mi mellé áll, képes-e szelektálni, és azzal kell foglalkoznia, hogy mit tud adni a másik oldalon, a televízió helyett.
-
A szelektálás, vagyis a választás lehetőségének és a választásból fakadó szabadságnak egészséges megélése, azaz a választás elsajátítása ezek szerint működhet… Ebben tud segíteni a mese?
Ezen a meseterápia nem tud segíteni, szülői segítség és kontroll kell, a szülő jelenléte a fontos.
-
És a gyerekek hogyan viszonyulnak ma a mesékhez?
Ha a gyerekek meseértését kérdezed, akkor van egy nagyon súlyos, új tapasztalatom. Az utóbbi időben, amikor mesélni mentem, minden egyes látogatásnál ugyanaz a koreográfia zajlott. Van egy tarisznyám, ebben szoktam a színes kendőkkel szimbolizálni a meséket, amikből válogathatnak, és ősz óta bármelyik iskolában jártam, mindenhol ugyanaz történt. A gyerekek felszólaltak, hogy olyan mesét szeretnének, aminek rossz a vége, vagyis azt szeretnék hallani, hogy a gonosz győzzön, és amikor megkérdeztem, hogy miért is, mindenhol az volt a válasz, hogy azért, mert már baromira unják, hogy mindig a jó győz.
Ez a tendencia azért már az én gyerekkoromban is megvolt, de talán korban kicsit később. Másrészt inkább a groteszk és az abszurditás felé tolódott el, nem feltétlenül a jó-rossz relációjának megváltoztatásával, hanem inkább valami ösztönösen kétkedő, erősen művészi, az egyén és a világ valóban relativizálható viszonyaiból fakadó jelenségekre való reakcióként, annak feldolgozásaként.
Ez így van, és az ovis kor az utolsó, ahol ösztönös és spontán tudásuk volt a gyerekeknek a jóról. Ma már lassan az oviban is újra kell tanítani, hogy a jó győz, ami véleményem szerint régebben természetes tudás volt.
Én a mítoszokból és a mesékből azt tanultam, hogy a fény mindig győz a sötétség fölött, és bár tudunk arról, hogy a sötétség is tud uralkodni, az nem a rend része. Ebben azt gondolom, hogy nagy felelősség terheli a médiát, és azokat a csatornákat, ahol ez a „sötétség” tematika megy reggeltől estig.
A gyerekek agya arra fejlődik, amerre terelgetjük, fejlesztjük őket, ha ilyen irányba befolyásolja őket a média, és ezt látják, nemcsak rajzfilmekben, hanem az egész világ működésében (ehhez elég csak egy híradót megnéznünk), akkor nincs csodálkozni való azon, hogy az agyuk így kezd el gondolkozni, működni, és a rossz győzelmét kéri számon.
A 3-4 éveseknek egyáltalán nem kellene tévét nézniük, ha „muszáj”, akkor nézzenek magyar népmeséket úgy ötéves kortól. Nekik a televízió vagy az internet még teljesen felesleges. A fantáziájukat kell edzeni, erősíteni a belső képeiket, és megtanítani őket saját testükben létezni.
Egy 3-4 éves gyereknek meg kell érkeznie a saját testébe, meg kell tanulnia, mire való a keze, a lába, az érzékszervei, ami csak belső képek segítségével történhet.
5 éves kortól jön el igazán a népmesék ideje, amikor „kifordulhat” magából lassan egy gyerek, és elkezd a külvilághoz kapcsolódni. Ha a 3-4 éves gyereket kívülről töltjük meg impulzusokkal, nem az életkoruknak megfelelő segítségben részesítjük őket.
-
Mi a helyzet a nagyobb gyerekeket és a felnőtteket érintő közösségi oldalakkal?
Ezekben nagyon sok az illúzió, annak illúziója, hogy érezhetem: tartozom valakihez. Csakhogy feltehetek én egy képet a kutyámról azzal, hogy most jöttem meg a kutyasétáltatásból, a kutyát attól még egyedül sétáltattam meg.
-
Találkoztál az ezekhez az álvalóságokhoz túl erősen kapcsolódó problémás esetekkel?
Persze, rengeteggel. Ez nem egy eset, hanem általános tünet. Csak képzeld el azt a szituációt, hogy hirtelen két hétig megszűnik az interneted. Van, aki képes öngyilkos gondolatokig eljutni, mert elveszti a kiépített kapaszkodókat. És persze nem lehet internet nélküli világról beszélni, sok jó dolog is van benne, védőhálókkal együtt (csoportok és így tovább), de én alapvetően valódi közösségekkel dolgozom. Az én misszióm valódi közösségek létrehozása, azok működtetése, és csak azt tudom tenni, hogy egy más alternatívát mutatok. Mindenki szabadon dönthet a felől, hogy mit választ.
Forrás: Új Köznevelés, 2014/1-2. sz
|