Amikor a bábszínházban szétmegy a függöny, elkezdődik egy mese, egy történet, amely jó esetben beszippantja a gyerekeket. Azonosulnak a hőssel, drukkolnak, hogy véghez tudja vinni a feladatát, szorítanak érte, együtt lélegeznek vele. Ebből a szempontból ugyanaz a hatásmechanizmus, mint bármelyik felnőtt-színházban. Az a fontos, hogy jól, fordulatosan, érthetően és átélhetően meséljünk, hogy meglegyenek az azonosulási pontok. Tapasztalataim szerint mindegy, hogy kortárs vagy klasszikus, ismert vagy ismeretlen mesét játszunk, sőt, még az is, hogy ezt inkább realista, vagy inkább absztrakt formában tesszük – ha az azonosulás lehetősége megvan, ha a történet átélhető, ha a hősért lehet drukkolni, jó úton járunk. Hitelesnek kell lenni és komolyan venni az elmesélt történetet. A gyerekközönség egyébként gyakran sokkal nyitottabbnak bizonyul, mint a felnőtt. Lehet, hogy az előadás elején megjegyzik, hogy például Annipanni haja miért világos, ha egyszer a könyvekben sötét, de két perc múlva ez már nem érdekel senkit, hiszen Mórocz Adrienn maga a tökéletes Annipanni. A klasszikus mesék esetében szintén felmerül a kérdés: mit és hogyan lehet megváltoztatni, és főleg, mihez képest? Például a Hamupipőkéből körülbelül egyformán ismert a tökhintós-tündérkeresztanyás Perrault, a tündérkeresztanya nélküli, nyersebb, drámaibb Grimm és a Disney-féle rajzfilmváltozat. Melyiket fogadjuk el alapnak? Ilyenkor én, mint dramaturg megpróbálom felkutatni az összes létező meseváltozatot, és kiválasztom a legdrámaibb, színpadon leműködőképesebb verziót. Mindig azt tartom szem előtt, hogy az adott színpadi rendszerben koherensen meséljünk el egy történetet. A mai gyerekek életébe feltartóztathatatlanul áramlik a bóvli, elvesznek az információk áradatában, amely a legmodernebb technikai eszközökön keresztül zúdul rájuk. Ebben a világban a bábszínház tud még újat mutatni? Hordoz magában annyi csodát és varázslatot? Sok felnőttel ellentétben én nem gondolom rossz és kárhozatos dolognak, ha egy gyerek találkozik a 21. század technikai vívmányaival, információdömpingjével, ha a szülő és a pedagógus ezt a helyén tudja kezelni. A mai gyerekeknek más az életritmusa, egyszerre többfelé tudnak figyelni, több információt fogadnak be és szűrnek át magukon – ez önmagában még nem rossz. Én is sokat ülök a számítógép előtt, sőt, néha kifejezett örömöt okoz, ha virtuális malacokat lövöldözhetek dühös madarakkal, de ettől még nem szeretem kevésbé például Shakespeare-t. A színházban az itt és most, a dráma jelenidejűsége egyszerűen verhetetlen. A bábszínház ehhez még azt a csodát is hozzáteszi, hogy egy élettelen tárgyból a színész lelke, tehetsége, ügyessége által élő szereplő válik. Mi ez, ha nem igazi varázslat? A Csomótündér című gyerekkönyvedet jól fogadta az olvasóközönség. Készülnek új történetek, mesék? A dramaturgiai munka során eltanult fogások érvényesülnek írás közben is? A figurák vannak előbb vagy a cselekmény, a történet, amire aztán felfűzöd az alakokat? Én prózaíróként is drámaíró vagyok, és azt hiszem, ez már így is marad. Szituációkban, drámai összecsapásokban, helyzet- és jellemkomikumban gondolkodom, máshogy talán nem is tudnék. A dramaturgia, az alkalmazott művészet a szakmám. Érdekes, hogy darabot, rajzfilmet, rádiójátékot tudok megrendelésre is írni, de prózát nem. Az csak akkor megy, ha egy történet nagyon feszít belülről. Vagy egy figura. Vagy egy hely, egy tárgy, egy viszony. A mese magja bármi lehet, aztán ebből következik a forma, és a megírás módját már nyilván befolyásolja a dramaturgiai tapasztalat. De ez a színházi munka tudatosságával szemben egy elég ösztönös, és minden esetben nagyon személyes folyamat. A mesékben ott vannak az ismerőseim, a barátaim, az életem fontos helyszínei vagy eseményei, amelyek néha észrevétlenül, már a történés pillanatában mesévé alakulnak. Más motívumokat meg évekig hurcolok magammal, míg megtalálják a formájukat. A Csomótündérrel sok mindent kiírtam magamból, pontos lenyomata lett annak, ahol akkor tartottam. Most másféle mesék formálódnak, de ez lassú folyamat, egyszer majd talán könyv is lesz belőlük, de nem szeretnék elsietni semmit. Nagy öröm viszont, hogy végre könyvben is megjelennek az utóbbi években bemutatott bábdarabok a Vaskakas Bábszínház kiadásában, DráMAI mesék címmel. Ez egy hét kötetesre tervezett sorozat, amelyben kifejezetten kortárs, bábszínházba készült drámaszövegek kapnak helyet. Minden kötet más témát jár körbe, az elsőben például népmesék és régi magyar történetek adaptációi, a másodikban Grimm-feldolgozások szerepelnek olyan írók tollából, mint Tasnádi István, Pallai Mara, Veres András. Az én darabjaim közül az Árgyélus királyfi, a Rózsa és Ibolya, a Hamupipőke és a Szemenszedett mese került be a válogatásba. A nagysikerű Időfutárt négyen írtátok Vészits Andreával, Jeli Viktóriával és Tasnádi Istvánnal. Hogy kell elképzelni a közös munkát? Az Időfutár először napi rádiójáték-sorozat volt, ahol a műfajból következett a csapatmunka. Az első évadban hárman dolgoztunk Vikivel és Istvánnal, a másodikban négyen, Vészits Andreával kiegészülve, a harmadikban pedig Viki, Andrea és István, ezúttal nélkülem. Minden héten összeültünk egyszer, kitaláltunk előre több epizódot, eldöntöttük, merre kanyarodjon a történet, aztán kiosztottuk, ki melyik részeket írja meg. Az évek során persze kialakultak a preferenciáink, hogy ki melyik szereplő történetszálát írja szívesebben, de minden fontos dolgot együtt találtunk ki. A könyv esetében a már meglévő, több száz oldalnyi rádiós forgatókönyvből dolgoztunk. Az első könyvet három, a második-harmadikat négy nagyobb egységre osztottuk, aztán ki-ki nekiállt prózává adaptálni az epizódokat. Így mindannyian dolgoztunk a többiek által írt dialógusokból is. Mivel mind a négyen foglalkozunk alkalmazott drámaírással, nem volt nehéz belehelyezkedni egy-egy szereplő beszédstílusába, gondolkodásmódjába akkor se, ha az adott figurát más találta ki. Nagyon inspiráló volt három ilyen csodálatos íróval együtt dolgozni, agyalni, írni. Változott az egyes könyvek után az alkotói módszer, vagy végig egy szisztémát követtetek? Az első könyvnél bevált a rendszer, így nem változtattunk. Mindenki írt a maga kis zugában, a saját tempójában, a saját gyötrelmeivel, aztán elküldtük egymásnak és véleményeztünk. Néha kétségbeesetten felhívtuk egymást, hogy akkor most milyen színű is a szeme Charlotte-nak, hány szám alatt laknak Ervinék, vagy hogyan is kell elsütni egy csappantyús párbajpisztolyt. A rádiójáték írásakor minden tudományterületnek megvolt a maga felelőse, például általában Andreáé lettek azok az epizódok, ahol elméleti fizikai kérdések merültek fel, míg én a geológiával, bányászattal, ásványtannal kapcsolatos részeket írtam.  A könyvnél ezeket nyilván nem lehetett szétválogatni, így mindenki újra utánanézett mindennek. Én kifejezetten élveztem, hogy alámerülhettem kicsit a történelemben, a fizikában, a zenetörténetben. Dramaturgként és íróként mire figyelsz a hétköznapi életben? Mik azok a kérdések, emberi problémák, amik foglalkoztatnak, és szerinted hiányoznak a kortárs gyerekkönyvekből? Szenvedélyesen gyűjtöm a külföldi gyerekkönyveket, és úgy látom, a németek, franciák, spanyolok sokkal előrébb járnak a tabutémák gyerekbarát feldolgozásában, mint mi. Nagy kedvencem például Wolf Erlbruch könyve, A kacsa, a Halál és a tulipán, amely humorral, költőien és cseppet sem ijesztően szól az elmúlásról. A másik nagy élményem egy német képeskönyv, a Die Neue Omi, vagyis Az új nagymama. Ebben egy kislány szemén keresztül követhetjük végig, ahogy a nagymamája egyre betegebb, ugyanakkor egyre jobb fej lesz, ahogy a nagyon öregember fokozatosan válik kisgyerekké, játszópajtássá. Felnőttként olvasva tragikus, gyerekszemmel viszont kedves és humoros történet. Magyarországon még nagyon kockázatos kisgyerekeknek szóló képeskönyvben beszélni az öregségről vagy a halálról, holott szerintem ezek fontos kérdések, amelyekkel a gyerekek is találkoznak. Van hova fejlődnie a kortárs gyerekirodalomnak, vagy szerinted egészen jó helyen állunk? A magyar gyerek- és ifjúsági irodalom már az én gyerekkoromban is rendkívül izgalmas és színvonalas volt, elég csak Lázár Ervinre, Békés Pálra, Janikovszky Évára gondolni… Az utóbbi tíz évben hatalmas lendületet kapott a műfaj, rengeteg új könyv születik, jobbnál jobb szerzők bukkannak fel. De fejlődni persze, mindig van hová. Előfordul, hogy egy szöveg nem éri el az illusztráció színvonalát, vagy fordítva, és persze nagyon hiányoznak fontos témák, mint az előbb is említett öregség, halál, másság, szegénység, háború. Jó lenne, ha itthon is eladhatók lennének a külföldön oly népszerű művészi képeskönyvek, amelyek sok képpel, kevés, de nagyon magas színvonalon megírt szöveggel mesélnek el egy történetet, akár nehéz témákról is. Ezeknek a feldolgozása, közös olvasása természetesen aktív szülői jelenlétet igényel. Szóval nem csak az íróknak-illusztrátoroknak van hová fejlődni, de a könyvet vásároló, majd azt a gyerekkel együtt olvasó anyukáknak-apukáknak is… Milyen műveket láthat a közönség a Bábszínházban a közeljövőben? A Budapest Bábszínház idei évada is sokszínű lesz, hiszen az óvodásoktól a felnőttekig minden korosztálynak készül előadás. Az óvodás és kisiskolás közönségnek két klasszikust, Gianni Rodari Hagymácskáját és Andersen Hókirálynőjét, illetve a Hoppá-hoppá című kortárs német mesét mutatjuk be. Utóbbi a legkisebbekhez és szüleikhez is érvényesen szól, hiszen valójában egy állatmesébe rejtett párkapcsolati dráma, amelyben egy macska és egy vaddisznó együttélésének vicces és képtelen helyzeteit követhetik végig a nézők. A középiskolásoknak továbbra is játsszuk a Janne Teller regényéből készült Semmit, a Kivit, a Trisztán és Izoldát, továbbá fiatal szereposztással újítjuk fel Garas Dezső 1998-as, ma is izgalmas rendezését, Az ember tragédiáját. A felnőtt közönség körében tavaly nagy sikert aratott, így továbbra is műsoron marad a Katona József Színházzal közösen készített Az iglic, tavasszal pedig Alföldi Róbert rendezésében új felnőtt-bemutatóként kerül színre a Kabaré. Az utóbbi években több előadásunkat is díjazták különböző fesztiválokon itthon és külföldön – ezeket a produkciókat változatlanul repertoáron tartjuk, így idén is meg lehet nézni nálunk A Hétfejű Tündért, a Tíz emelet boldogságot, a Líra és Epikát, a Boribon és Annipannit vagy a Pettson és Finduszt. Nagyon fontosnak tartom, hogy az utóbbi években a legnevesebb kortárs szerzők írtak nekünk darabokat: Szálinger Balázs például a Fehérlófiát, Tasnádi István a Lúdas Matyit jegyzi. És bár a felsorolt előadások hivatalosan a gyerekközönségnek szólnak, felnőttként sem ciki beülni rájuk, hiszen a jó gyerekszínház – akárcsak a jó gyerekirodalom – minden korosztályt képes megszólítani.