A könyvben előforduló ovis élethelyzetek mindenkinek ismerősek lehetnek. Gondolom, a saját életedből is beleépítettél apró részleteket, mint ahogy előző könyvedben is voltak ilynek. Hogyan alakult a történet? Furcsa hogy egy óvodás könyv írója mondja, de én abban a sajátos helyzetben vagyok, hogy alig jártam óvodába. Kiskoromban több mint egy évre tüdőszanatóriumba kerültem, úgyhogy összvissz annyit voltam óvodás, amennyit a szanatórium óvodájába jártam, és az azért inkább kórház volt, mint óvoda. Amikor hazakerültem, ötéves koromtól már iskolába mentem, merthogy anyukám tanítónő volt egy négyosztályos, összevont kis falusi iskolában, és azt szerette volna, hogy ott legyek mellette. Így én kétszer jártam az első osztályt. Nekem gyakorlatilag az óvoda kimaradt, ez így vicces, de alakult a történet, természetesen a családi óvodás történetekből, illetve a mostani ovisok jellegzetes szituációiból. Úgy gondolkodtunk a kiadóval, hogy próbáljunk több tipikus élethelyzetet körbejárni, meg olyat is, ami mostanában probléma, így került például bele a lisztérzékeny gyerek, akinek máshogy kell étkeznie, mint a többieknek. Bármely korban megélhető sztorik vannak benne, de olyanok is, amelyek újabb szemléletet tükröznek, például a síró kisfiút a néni úgy vigasztalja: ne sírj, „katonadolog!”, a gyerekek meg azt mondják, a fiúknak igenis szabad sírni… Egy kis feminista olvasata is van. A hóember, hóasszony fejezetbe pedig megpróbáltam egy kicsit játékosan beleírni a nemi szerepek változását. Horváth Ildivel ez a második közös könyvetek. Hogyan alkottok együtt? Nagyon jól tudunk együtt dolgozni. Mivel azonos a főszereplő, nehezen is tudtam volna elképzelni, hogy más illusztrálja, mivel ugyanazt a fajta karaktert kellett egy kicsit kisebb korban megrajzolni. A Móra Kiadónál a Kosársuli második kötete is megjelent. Igen, sőt, ahogy a Talált szívnek lett egy bábszínházas utóélete, a Ciróka Bábszínházban mutatták be, a Kosársulinak is lesz. Én írom át, a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban lesz nagyszínpadi bemutatója a következő évadban. Az az érdekes, hogy a második részét írom át, mert szerintünk az jobban sikerült és több benne a drámai, színpadra átírható szál. Regényt egyébként nehéz színpadra írni; föl kell robbantani az egészet, majd újra összerakni, hogy színpadon működjön, úgyhogy próbáltam nagyon elszakadni az eredetitől, megtartva a karaktereket, de teljesen újra összerakni. Tapasztalom, hogy a színpadi nyelv nagyon más, mint a prózanyelv. Mennyivel kevesebbet kell leírni, mennyivel töredékesebb! Merthogy ott hozzáadódik minden, a színészi játék, a látvány, a zene, a mozgás. Az a jó, hogy ismerem a színészeket, évek óta minden előadást nézek Egerszegen, és tudtam a szereposztást is. Láttam magam előtt munka közben, hogy ki kit fog játszani. Örülök, hogy mind a kettőnek van egy színpadi utóélete. Szerintem a Talált szívből Kolozsi Angéla nagyon jó kis előadást rendezett. Ezenkívül min dolgozol most? Szeretnék visszakanyarodni egy kicsit a felnőttirodalomhoz, nekem az ugyanolyan fontos. Talán már összeáll a második verseskötetem, aztán meg színdarabot szeretnék írni. Van egy tervem felnőtt színdarabra meg egy gyerekdarabra. Ez utóbbi a Károlyi kertben élő nyusziról szól. A parkőrtől tudom, hogy egyszer húsvét után kirakták kisnyusziként, a park dolgozói befogadták, csináltak neki házat, ketrecet és gondozzák. Azóta „a kerület nyula” pozícióban leledzik. El is nevezték, azt hiszem, Karesznak hívják, és a gyerekek rendszeresen járnak nézegetni, de a nagy népszerűségtől eléggé mogorva, általában hátat fordít a látogatóknak. Jár oda egy hajléktalan is, aki a közelben árulja a Fedél nélkült, kettejük történetét szeretném összekötni. Akkor ismét izgalmas karakterrel lesz dolgod… Már egyszer írtam róla egy mesét, most meg bábdarabban gondolkodom. A versíráshoz pedig új inspirációt adott, hogy a verseimből Ausztriában, a Burgenlandban lévő Szentmargitbányán, egy szoborparkban németül olvashattam fel, így most először kiléphettek a saját nyelvi közegükből – hála Buda Györgynek és a tanítványainak, akik lefordították néhány versemet. A hely hasonlít a fertőrákosi kőbányához, nem csoda, hiszen közel van hozzá. Nyáron szabadtéri operaelőadásokat rendeznek ott, de van egy szoborparkja is a hegyoldalban, gyönyörű természeti környezetben. Meghívtak tíz költőt, még egy magyar volt rajtam kívül, Both Balázs, mindenki kapott egy szobrot, én például Pierre Székely alkotását, és az adott szobroknál felolvastuk a lehetőleg a tájhoz, szobrokhoz illeszkedő verseket. Egy antológiát is összeállítanak az anyagból. Remélem, lesz folytatása a Pepe-meséknek is, nem szívesen búcsúznék el a figurától! Most így nem gondolok rá, de szeretem úgy lezárni a történeteimet, hogy akár folytathatók legyenek. Forrás: prae.hu