Pocaklakóként kezdtem a könyvtárba járást, aztán feltöröltem a polcok alját, majd egyre magasabban tisztogathattam a kisvárosi könyvtár polcait. Kezdetektől van közünk egymáshoz az irodalommal. Hálás vagyok érte a szüleimnek, meg Magdi néninek, a könyvtárosnak. Kevés gyerek bóklászhat hét-nyolc évesen a felnőtt könyvtárban, pláne nem kölcsönözhet. Nekem szabad volt.
A gyerekirodalom jött magától. Szerintem sokkal izgalmasabb terület, mint a felnőttirodalom. Sokkal több benne a lehetőség, a játék. Igaz, a felelősség is sokkal nagyobb.
-
Gyermek- és ifjúsági irodalmat tanulsz Bécsben. Mit takar ez konkrétan? Nálunk nem lehet ilyesmit tanulni.
Ez így nem pontosan igaz, tavaly indult a Károlin a Gyermek- és ifjúsági irodalom szakirányú továbbképzési szak, ami egy éves. Majdnem ugyanezt tanulom Bécsben a STUBE-nél két évig távoktatásban, csak mélyebben. Egyszerűen azért, mert németül van szakirodalom és elméleti háttér, magyarul meg még nincs. De azon vagyunk, hogy legyen.
-
Mennyiben más az osztrák, német gyermekkönyvkiadás?
Most soroljam? (Nevet.) Röviden és tömören: sokkal bátrabbak mind témában, mind kivitelezésben. Nyitottabbak, befogadóbbak, gyorsabban reagálnak a társadalmi változásokra. Szeretném megérni azt a pillanatot, amikor nálunk is fél évvel a könyvmegjelenések előtt kint van a tájékoztató katalógus, címlappal, fülszöveggel. Ha idáig eljutunk, akkor hátradőlök.
Eddig meséket írtál. A Kötéltánc viszont valami más. Volt-e előképed a kortárs német nyelvű irodalomban?
Összesen két mesét írtam eddig. Meg ezt a regényt. A Kötéltáncnak egyébként Mórás előképe van. Dávid Ádámmal, a szerkesztőmmel viccelődtünk is, hogy ráírjuk a borítóra: „Vigyázat, nyomokban Soha senkineket és Szabadesést tartalmaz!“ Osztrák példaképem is van, persze. Michael Roher, illetve nyilván: Nöstlinger. A németektől pedig Andreas Steinhöfel és Finn-Ole-Heinrich.
-
Lesz német nyelvű kiadása a regénynek?
Készült belőle szemelvényfordítás. Szeretném, ha lenne, az osztrák irodalom vevő az ilyen történetekre, dolgozunk az ügyön. Már csak az itteni barátaim miatt is, akik mindenképpen szeretnék elolvasni. Ez jó hajtóerő. A könyv főhőse, az érettségire készülő Lia éli a 17 évesek érzelmekben zűrzavaros életét. Keresi a szerelmet és nem meri elhinni, amikor megtalálja. Ez egy anti-lányregény, eleve annak készült, törvényszerű, hogy elbukik a végén. Másrészt egy hétköznapi kamasz élete nem ilyen, a legtöbbjüket nem bántalmazzák rendszeresen testileg, lelkileg. Miért hinné el Lia, hogy létezik a szerelem? Nincs róla tudása, előképe. A környezetében csak defektes kapcsolatokat lát. Nemrég mondta egy barátom: a jó iszonyatosan félelmetes. Igaza van. Ha az ember csak a rosszat ismeri, akkor hajlamos elfutni a jó elől. Így könnyebb. Liával is ez történik.
-
A könyvedben több dolog is megjelenik, amiről keveset írnak a kamaszoknak: rendőrségi üggyé fajuló erőszakos párkapcsolat, szörnyeteg anya, nem működő családi kapcsolatok, és a történet vége sem mindennapi.
Már készül a drámajáték, aminek pont az a lényege, hogy nem szabad kizárólag egy nézőpont alapján ítélkezni. Az olvasó Lia szemszögéből lát mindenkit. Az övé pedig, ahogy a fülszövegben is írtuk: torz. Kamasz, aki lázad a szülők ellen. Ez a dolga, a szülőé meg az elengedés. De sem a lázadás, sem az elengedés nem sikerül.
Másrészt pedig tanár vagyok. Számomra ez azt jelenti, hogy teljes odaadással, nyitottsággal fordulok a diákok felé, akik általában viszonozzák ezt. Ki vannak éhezve a komoly, felnőtt beszélgetésekre, a figyelemre. Elképesztő, mi minden történik velük, de beszélni nem tudnak róla. Nincs kivel. Nekik írtam a Kötéltáncot. Hogy megtörjük végre a hallgatást. Szerencsére a kortárs szerzők is egyre inkább így gondolják. Elindult valami, erősödik a mezőny. És ez remek húzóerő mindenkinek.
-
Külön hangsúlyt kap a történetben a kisvárosi lét, annak kötöttségeivel és fojtogató légkörével. A könyvben megjelenő tanárnő, aki felajánlja a segítségét a szakadék felé zuhanó kamasznak, talán maga az írónő?
Egy kedves barátnőm, aki jól szórakozott, mikor a vonatkozó részeket olvasta. A Kötéltáncon kívül szinte csak egyetlen kortárs ifjúsági mű van, ami kisvárosi miliőben játszódik. Egyrészt nem akartam újabb budapesti ifit írni, másrészt közhely, de mindenki arról ír jól, amit ismer. Én ezt ismerem. Néha úgy érzem, jobban is, mint kellene, de nem bánom. Rengeteg sztorim van még.
Egy elég komplex szerkezetű ifi. Nagyon foglalkoztat Ofélia alakja, azt látom, a mai fiúk, férfiak mintha mind töprengő Hamletek lennének. De maga a sztori sokkal izgalmasabb. Remélem, a nyáron lesz időm megírni.
forrás: Könyvhét 2015/2. sz. /2015.05.28.
|