– Ki kapirgál, mi kapirgál itt, ahol a madár sem jár? – kérdezte a királyfi, és kikecmergett az ágyból. Odalopódzott az ajtóhoz. Lenyomta a kilincset… és abban a szempillantásban egy macska surrant be a kunyhóba! Egy fekete bundájú, bűbájos kis jószág.
– Már megbocsáss – kezdte köszönés helyett –, de mégis hányszor kell hozzád bekopogni, hogy egyszer beengedj?
A királyfi a döbbenettől szóhoz sem jutott. Állt mozdulatlanul, keze a kilincsen, a macska pedig már hopp, fenn is volt az ágyon.
– Sicc, ne! Nem, én nem bocsátok! Sem be, sem meg. Sicc! – tért magához a királyfi.
– Miért kell úgy kiabálni? – kérdezte a macska meghökkentő nyugalommal, a királyfit pillantásra sem méltatva. Arra összpontosított erősen, hogy kiválassza a takaró legtökéletesebb ráncát, amelyikbe majd belegömbölyödik.
– Hogyne kiabálnék?! – indult el felé a királyfi. – Berontasz a házamba, befekszel az ágyamba, és még jó modorból is kioktatsz? Sicc, ha mondom, ebugatta! Nekem te itt nem lustálkodol!
– Hah! – kacagott fel a macska. – Neked itt csak te lustálkodol, ugye, világ lustája királyfi? Értem – váltott hangot. – Árva vagyok, nincs hová mennem, de nem maradok itt a nyakadon egy percig sem. Már sötétedik is. Megyek!
A királyfi megszeppent.
– Jól van, no. Végül is itt maradhatsz éjszakára. Majd kibélelünk egy kosarat.
– Kosarat? Hát minek nézel te engem? – kezdett ismét harciasabbá válni a macska. Aztán így folytatta: – Majd meglátjuk, hová fekszem, de nem gondolod, hogy előbb alaposan ki kellene takarítani? Egy kosárnyi tiszta hely sincs itt.
– Takarítani? – kérdezett vissza a meghökkent királyfi. – Neked aztán különös ötleteid vannak. Hát nem te mondtad épp az imént, hogy már sötétedik? Éjnek idején akarsz munkához látni?
– Ami a sötétedést illeti, túloztam. Ám hogy a világ lustája vagy, az biztos!
– Nem.
– De igen.
– De nem!
– Na, hol egy seprű? – unta meg a macska, azzal leszökkent az ágyról, és puha talpacskáin magabiztosan az almárium felé vette az irányt.
Az almárium mellett egy cirokseprű állt. Vagyis inkább pihent. Rég nem vette a kezébe senki: pókháló borította, vastagon. A macska csak somolygott a bajsza alatt, nem szólt egy szót sem. A királyfi azonban nem bírt lakatot tenni a szájára, és hirtelen megkérdezte:
– Mondd csak, nem vagy te véletlenül boszorkány?
Ezúttal a macskán volt a sor, hogy megdöbbenjen.
– Hogy jut eszedbe ilyet kérdezni?
– Mindenki tudja, hogy ebben az erdőben élt egy boszorkány. És a boszorkányok seprűnyélen lovagolnak. És te tudtad, hogy hol a seprű, anélkül, hogy megmondtam volna. És…
– És?
– És hát nem is bánnám, ha összefutnék azzal a híres boszorkánnyal!
– Miért?
– Azért… mert azt hiszem, engem is elvarázsolt.
– Nem úgy nézel ki!
– Mert nem úgy varázsolt el!
– Hogy nem úgy?
– Nem kívülről, na – magyarázta a királyfi. – Belülről. Ha érted, mire gondolok.
– Ne haragudj, nem egészen – válaszolta a macska. – Pont úgy nézel ki, mint egy királyfi. Kívülről. És szerintem belül is épp olyan vagy, mint egy királyfi.”
<<VISSZA A KISISKOLÁS OLDALRA
|