-
Miért éppen mesekönyvvel kezdted? Hiszen nemcsak a gyerekeket tudod megszólítani – ebben a könyvben egy csomó minden inkább a felnőtteknek szól.
Lehet, hogy hiba, de én nem a leendő olvasót láttam a szemem előtt, hanem a történet szereplőit, akik kibújva a billentyűzetből elkezdték élni a saját életüket. Ahogy haladtam oldalról oldalra, egyre inkább szerettem volna „látni” őket, s hát nyilván azon a nyelven szólalnak meg, ahogy bennem a világ visszatükröződik.
-
Miért éppen cirkuszos mesekönyvet írtál?
Mindössze három dolgot tudtam, amikor leültem írni: legyen benne ló, mert a lányom akkoriban kilencéves lómániás volt (most 16 éves lómániás), legyenek benne a kutyáink, Letti és Vilma, akik éveken keresztül bearanyozták az életünket (a briard például órákon keresztül tiltakozás nélkül tűrte, hogy a kicsi lányom végigvonszolja a kerten, s ezt a procedúrát Vilma kutya felügyelte, felettébb szigorú tekintettel, vigyázva, hogy a gyereknek semmi baja ne legyen). Ma már nincsenek velünk, és szerettem volna emléket állítani nekik. A cirkusznak hosszabb „előélete” volt, de a mánia ebben a történetben is kulcsszerepet játszik: néhány évig a tatabányai Bányász Színpad háza táján ügyködtem – akkoriban ez volt az egyik legnevesebb amatőr színtársulat –, és Lengyel Pál – aki a miskolci Manézs Amatőr Színpad alapítója és rendezője volt – magával hozta ezt a világot, amely számomra misztikus, költői és roppant vonzó volt.
-
Miben áll a munkamódszered? Hogyan jutnak eszedbe a figurák, a nevek?
A kutyákén kívül minden név „munkanév” volt: a könnyebbség kedvéért a legegyszerűbb módon kereszteltem el a szereplőimet, gondolván, a végére majd csak kitalálok valami jobbat, de mire befejeztem, képtelen voltam átnevezni a csapatot, annyira megszerettem őket így. A kacsát egy cirkuszfesztiválon láttam – erre Trapp is utal egy visszaemlékezésében –, csak „háziasítottam”. A baráti társaságomban elég sok zenész található, így Rokit, a kakast, volt miből összerakni… Egy karthauzi macskát pedig mindig nagyon szerettem volna, de egyszerűbbnek tűnt megírni, mint rászánni magam az új beszerzésre: egyszer már volt egy meglehetősen hisztérikus perzsa macskám, aki rendszeresen megtámadta azokat, akik vendégségbe jöttek hozzám.
-
Ki a kedvenc gyerekkönyv-szerződ? Kikre tekintesz „mintaként”?
Egyszer egy blogon azt olvastam, hogy nehéz dologra vállalkoztam, mert a gyerekirodalomban már sokan, sokkal avatottabb kezek – ezt már én teszem hozzá – nyúltak a cirkusz témájához, és beszélő lovakból is akadnak felülmúlhatatlan klasszikusok. És valóban. Én is ebben a világban nőttem fel: Lázár Ervin, Csukás István, Erich Kästner, és sokan mások. Anyukám egy faluban volt könyvtáros, és tartok tőle, hogy a gyerekrészleget A-tól Z-ig elolvastam. Nem ismerek olyan módszert, amellyel ezek az emléknyomok, élmények úgy kitörölhetők lennének, hogy aztán ne befolyásolják a saját történetemet. De ha egyetlen nevet kellene mondanom, az mindenképpen Lázár Ervin lenne.
-
Hogyan jött és miképpen zajlott az együttműködés Szalma Edittel? Ti választottátok egymást? Együtt dolgoztatok, vagy inkább csak párhuzamosan?
Editet Szigethy Katalin választotta, talán azért, mert a grafikusművész már foglalkozott a cirkusz témájával, nem is akárhogyan. Amikor az első illusztrációkat megmutatták nekem, egyszerűen elsírtam magam, annyira gyönyörű volt az a világ, amelyet elképzelt és létrehozott a szöveghez: egészen más dimenzióba emelte a történetet. És én onnantól fogva nem is tülekedtem a „részeredményekért”: éreztem, hogy Edit is legalább annyira szereti ezeket a figurákat, mint én, és cseppnyi kétségem sem volt, hogy ebből valami csoda kerekedik ki. És úgy is lett.
-
És hogyan tovább? Mik a terveid?
Van egy régi (egyelőre titkos) meseálmom, s egy kedves és tehetséges barátnőmmel épp egy komplexebb, gyerekeknek szóló mese- és ismeretterjesztő kiadványon is törjük a fejünket. Gondolkodom egy novellafüzéren is... De most, hogy a kezembe vehettem a Trappot, elkezdtek könyörögni hozzám a szereplők, hogy ne hagyjam annyiban őket, ha már ilyen szép világot kaptak Edittől ajándékba. De valójában nem nézek túlságosan előre, hanem csak ide, az ölembe, mert rendszerint itt lakik ez a mostani és egyelőre egyetlen könyvem. Könyvünk.
Forrás: kiadói hír (Naphegy).
|