Milyen a jó mese?
Milyen életkorban milyen mesét olvassunk a gyereknek? Egyáltalán: olvassunk, vetítsünk vagy fejből meséljünk? Ezeket a kérdéseket járjuk most körbe, tehát mindent, amit a mesélésről jó tudni.
Mesélni bármilyen kicsi kortól lehet - van, aki már várandósan kezdi. Hogy ebből mennyit hall a baba, arról megoszlanak a vélemények, egy biztos: az anya lelkiállapota hat rá, tehát, ha valaki úgy érzi, így közelebb kerül magzatához, és a várandós mesélés segíti az anyaságra való ráhangolódásban, akkor csak jót tehet. A baba megszületése után sok nő ösztönösen kezd mesélni a picinek, persze még nem tündérekről és óriásokról, hanem arról, hogyan várták őt a papával, hogy született, milyen közös élmények érték a családot.
Ezek is mesék, ahogy a későbbiek is tulajdonképpen őróla szólnak, csak már szimbolikus formában.
Könyv? TV? DVD?
Sok szülő megijed attól, hogy neki kéne kitalálnia mesét, pedig, ha ráérez az ízére, és teljesítménykényszer nélkül, a kicsivel egymásra hangolódva ő alkotja meg a történetet, az lesz a legszemélyesebb, legodaillőbb, és a poronty valószínűleg még sokszor fogja kérni. De ha ezt nem merjük, természetesen olvashatunk is, az is igazi élmény, és a kettő keveréke is: olvasmányélményből ismert történetet mesélhetünk saját szavainkkal, szabadon átalakítva, ha valahol kedvünk van, itt-ott a családunk életéhez szabva.
Ami a képernyőt illeti: nem mondanám, hogy egy-egy rajzfilm megnézése káros, és az egyébként rendben lévő, érzelmileg ép gyerekre veszélyt jelentene. De nagy baj, ha ez helyettesíti az olvasott, elmondott mesét. A rajzfilmből a mese lényege hiányzik, az, hogy a történet belül, a gyermek elméjében kel életre, alkot képeket, mozgatja meg fantáziáját, és testesíti meg érzelmeit, félelmeit, vágyait. A mese pont azon keresztül hat, sőt, gyógyít, ami nem látható módon, hanem odabent történik. Amikor rajzfilmet néz a csemete, előre elkészített képeket kap, ez nem ösztönöz további belső, alkotó folyamatra. A másik probléma a mesenézéssel, hogy az emberi kapcsolat hiányzik belőle, az a meghitt intimitás, ami mesélő és gyermek között létrejön, és ami olyan megnyugtató biztonságot ad a kicsinek. Ha nézünk is mesét, lehetőleg ne hosszan (óvodáskorú gyermeknek túl sok az egy-másfél órás mesefilm), és csakis együtt, beszélgetve róla. És semmiképp se az igazi, szóbeli mese helyett!
A mese hat
Boldizsár Ildikó, aki a mesék gyógyító erejével foglalkozik, azt tapasztalta, hogy a csecsemőkre, sőt, a koraszülött babákra is hatnak a mesék. Persze, nem a szavakat értik meg, de valahogyan, talán a dallamon vagy más, rejtett utakon keresztül mégis eljut hozzájuk, és képes segíteni a kritikus helyzetben lévő kis emberek életért való küzdelmét. A mesék gyógyereje sokféle módon magyarázható, és nehezebb a szigorúan tudományos indoklás csecsemők esetében. Annyi azonban biztos, hogy nagyobb gyerekeknél azon keresztül tudnak segíteni, hogy sűrítve, szimbolikusan megjelenítik az élet legfőbb problémáit, azokra megoldást kínálnak, így a gyermek, aki hallgatja, maga is átéli, hogy bár az élet nem könnyű, a nehézségek megoldhatók, a rend helyreállítható. A valódi, jó mesék legalábbis erről szólnak.
Meséből is vannak persze tartalmatlanok, „gagyik”, amik vagy csak a szórakoztatást tűzik ki célul, vagy, ami rosszabb, didaktikusak. Nem élményen és szimbólumokon keresztül, hanem megmagyarázva, túlmagyarázva akarják eljuttatni az üzenetet, így éppen a lényeg vész el. Magyarázni egyébként sem érdemes mesét, az ugyanúgy értelmetlen, mint viccet magyarázni: amelyiket nem értjük (legyen vicc vagy mese), az valószínűleg nem nekünk való. Hogy melyik való a gyermeknek, az egyszerűen abból látható, melyiket élvezi, kéri újra.
Iránymutatásként az mondható, hogy kicsi korban érdemes az egyszerűbb állatmesékkel kezdeni, a varázsmesék, tündérmesék ideje úgy négy-öt éves korban kezdődik. De leginkább a szülő érzi, mire érett csemetéje. Sokszor felmerül, érdemes-e cenzúrázni, szépíteni a „rémes” meséket. Ezek jellemzően inkább a szülő felnőtt félelmei, amik sokszor nem találkoznak a gyermekéivel. Ha szó szerint értelmezzük, a hétfejű sárkány fejeinek levágása is lehet szörnyű, hiszen folyik a vér. De a jó mese jellegzetessége éppen az, hogy nem szó szerint értendő, szimbolikusan jelenít meg fontos, igaz érzéseket, életkérdéseket. Azon keresztül oldja a gyermek szorongását, hogy megmutatja: bár a világban vannak veszélyek, félelmetes dolgok, ezek legyőzhetők, meg lehet velük küzdeni.
Összességében tehát próbálkozhatunk bármilyen mesével, amit mi jónak, igazinak érzünk, és aztán döntsön a poronty arról, mit kér újra és újra. Figyeljük a tekintetét: ha azt a jellegzetes csillogást látjuk benne, ami arra utal, ő már Varázsvilágban jár, biztosan jól választottunk.
Forrás: http://radioorient.hu/adasok/2013-09-24_adas_6693
|