Alanyi író vagyok. Ez annyit tesz, hogy mindenben megkeresem magam - ha történelemkönyvet írnék, akkor is ott lennék a tényekben. Ebben a könyvben nyilván sok a saját élmény, mégis el van vonatkoztatva tőlem, mert eleve egy csomó olyan fordulat van benne, ami az én életemben nem volt. A valóság ennél unalmasabb, lassabb, ennyi csavar nem fér bele, amennyi csavar található könyvben van Lídia életében.
-
Nekem az egyik kedvenc részem a könyvből, amikor Lídia a színpadra lépés előtt a megjelenését filózik, és azt mondja: Nem vagyok teljesen oké nélküli. A megfelelni nem akarás és a megfelelési kényszer kettőse kamaszkorban – mit gondolsz erről?
Régebben sokkal tisztább határvonalak voltak a választható foglalkozások, a kívánatos külső, a lehetséges vágyak tekintetében. Ma iszonyatosan sok mindenből kell választani egy kamasznak, amit mi fel sem fogunk, annyira másképp nőttünk fel. Akaratlanul is magára hagyjuk ezt a korosztályt, és nemcsak a látványosan elkallódott gyerekekre igaz ez, hanem a teljesen normális közegben élőkre is. Túl sokat várunk el tőlük, túl sok önállóságot tolunk rájuk, mert hogy sokkal több mindent megkapnak, amit mi nem kaptunk meg a nyelvtusától a rengeteg információs forrásig. Pedig lelkileg ugyanolyan bizonytalanok, mint bármikor a 16 éves kamaszok. Ugyanazokon a sokszor rémisztő, sokszor boldog, de mindenképp mély változásokon mennek át, mint húsz vagy negyven éve: megváltozik a testük, a pszichéjük. Sebezhetőek. Emiatt is van ez a megfelelési kettősség.
-
Azt is jól megragadod, ahogy a plátói szerelem és a testi vágy (a csodálatos Vendel, és a valaki csókoljon már meg engem is!) között ingadozik Lídia.
Kamaszkorban nagyon sok elfojtás van, főleg a mi kultúránkban. A testiség még csak éppen jön, nehéz vele mit kezdeni. Hiába a pontos infók, nincs gyakorlati tudásunk a testünkről. Ráadásul mi az ovitól kezdve királylányok vagyunk, plátói lovagszerelemmel. Ezért a lányok sokszor ezt várják tudattalanul, és nem tudnak valójában a fiúkkal mit kezdeni.
-
Kivételes a könyved abban, hogy felmerül benne a „Mi leszek, ha nagy leszek?” kérdése, amit az ifjúsági regények teljesen kihagynak, pedig központi kérdés egy 16-18 éves életében.
Igen, ez szerintem is nagyon fontos, és problematikus terület. Láttatni akarom, hogy nem baj, ha az ember nem talál ki mindent rögtön. Vacillálhat, szenvedhet, gondolkozhat. A szenvedéssel nincs semmi baj, ha van célja, és vannak valahol a távolban megoldások, csak nem szeretünk erről beszélgetni, mert szeretjük kipipálni a listáinkat, hogy ezt már megoldottuk és eldöntöttük. Amikor én tizenhat voltam, nekem sem volt sokáig egyértelmű, hogy mi leszek. Sokszor zavarba ejtő, ha a gyerek több mindenben tehetséges, kényszert érzünk – a szülők és a gyerek is -, hogy túl hamar csak egy dolgot csiszoljunk ki, de ez nem így működik. A túl sok „kényszervelejáró” megölheti a tehetséget.
-
Nem mondom, hogy az ifjúsági irodalomban nagyon szabályos családok szoktak lenni, de te itt is beletenyereltél a sűrűjébe. Lídia családja egyszerre nagyon szerető és nagyon problémás. Apja alkoholista, a lány rettenetes helyzeteket állt ki, de ez már a múlt. A regény több formában, azaz Lídia naplójában, iskolai fogalmazásként, és drámai, családi jelenetként is tematizálja ezt.
Magyarországon sokkal könnyebben beszélünk a drogokról, mint az alkoholról, pedig sokkal gyakoribb a családban az alkoholista, aki terrorizál mindenkit. A tabu az tabu: a gyerekek egymás közt se beszélnek erről, mert szégyenlik. Mindig az kompenzál, aki józan, mert a részeg az annyira beteg, hogy nem képes magának sem és másnak sem bevallani, hogy lélekgyilkos, hogy azokat bántja, akiket a legjobban szeret.
Lídia abban erős személyiség, hogy rájön: csak úgy gyógyíthatja meg magát, ha kimeri mondani az ő kis iszonyatát. Azt, hogy nem ő tehet róla, ami vele történt, nem ő a hibás. De közben ez egy boldog, felszabadító érzés is, és megmutatom, hogy a jó hozzáállás az, ha merünk beszélni.
-
Nagyon fontos a könyvben a legjobb barátnő. Lídia nem egy társasági ember, de Sárával elválaszthatatlanok. A kamaszkorhoz elengedhetetlenül hozzátartozik ez a nevetős-kalandozós közös élményszerzés.
Ez a legvalóságosabb rész a regényből, mert nekem tényleg volt egy ilyen barátnőm, akivel tényleg úgy ismerkedtünk meg, hogy rosszul voltunk egymástól eleinte az osztályban, de aztán elmentünk síelni, és egymás mellé ültünk a buszon, és rájöttünk, hogy jééé, mi nagyon nem utáljuk egymást. Nagyon mások voltunk, de ettől működött köztünk a barátság, nem vetélytársak voltunk, hanem egymásra támaszkodtunk. Sárára és Lídiára is nagyon igaz, hogy a különböző jellemek kiegészítik egymást. De Lídia nemcsak Sárán keresztül kapcsolódik az iskolai közösséghez. Nagyon fontos, hogy ő azért alapvetően sikeres az iskolában: ez a zárt, mesterséges közeg nagyon gyorsan reagál mindenre és mond ítéletet. Lídia színészi vagy írói teljesítményét nagyon is elismeri a közeg, és ez fontos. Azt tanulja meg, hogy az őszinteséggel jól lehet kijönni akár rossz helyzetekből is.
-
Hogy képzeled el az olvasódat?
Én mindig azt mondom, hogy nem mindenki az én olvasóm, és nem is kell, hogy mindenki az legyen. A lélektársaimnak írok, mindegy, hogy hány évesek – azoknak, akik hasonló lelki alkatok, mint én, és hasonló a humoruk is, egyszóval - vevők a stílusomra.
|