Doma vagyok, és szeretek élni. Most éppen azért vagyok rettenetesen boldog, mert kitaláltam, hogy meglátogatjuk Nanukot, az eszkimó barátomat. Nagyon szeretnék kiugrani a bőrömből, olyan jól kitaláltam! Már két napja csak töröm, töröm a fejem, hogy hogyan válhatnának a terveim igazi utazássá.   Az egész ott kezdődött, hogy pár napja pénteken anya nagyon izgatottan jött haza a munkából. Ahogy megláttam az arcát, rögtön tudtam, hogy én is mindjárt nagyon izgatott leszek. Aztán hazaért apa is Pannival. Érdekes, apa is rögtön látta, hogy valami jó dolog történt, de anya mindig csak annyit mondott: – Majd vacsora közben mindent elmesélek! Életemben nem akartam még ennyire vacsorázni! Aztán végre elkészült a tejszínes csirke főtt brokkolival. Komolyan mondom, még a brokkoli is mosolygott a tálon! De ki akar mosolygós brokkolit enni, ha közben egy óriási nagy titok van anyuban. Aztán végre-végre megkegyelmezett nekünk, és megtudtuk a titkot. Anya megtörölte a száját a szalvétával, mosolygott egy hatalmasat, és így szólt: – Fogódzkodjatok meg! Ma délben a posta hozott egy szép borítékot a Nyelvtudományi Intézetbe, amin az én nevem állt. Az egész szótárosztály megcsodálta rajta a bélyegeket. Meg voltam róla győződve, hogy születésnapi üdvözlőkártya valamelyik amerikai kollégámtól. De nem az volt! A levélben ugyanis az állt, hogy november nagy szeretettel várnak minket az alaszkai Fairbanks város egyetemén tartandó nyelvészeti konferenciára, Tubush Olga és Dr. Prof. Légvári Balázs (így néz ki leírva Bali bácsi teljes, rendes neve) kiváló nyelvészprofesszorok társaságában. Ez utóbbi professzornak különösen gratulálnak az „Érzelemkifejező- és indulatszavak az alaszkai inuit gyermeknyelvben” című figyelemreméltó cikkéhez, mely mű felolvasása természetesen szerepelni fog a szakmai programban. Szállás, repülőjegy, egyéb választható kulturális tevékenységek fizetve. Visszajelzést mindenképp kérnek! Apa felugrott a konyhai székéről, és összevissza puszilta anyát. Mi pedig háromszor körbefutottuk a konyhaasztalt, mert én ekkor még úgy értettem, hogy természetesen az egész családot meghívták, és végre én is ülhetek igazi repülőgépen, és biztos már holnap indulunk is. De amikor megkérdeztem anyától, hogy akkor pontosan mikor is utazunk, ő szomorkásan rám nézett, és elkezdte nekem magyarázni, hogy sajna a családból CSAK ő fog elutazni, mert ez nekünk egy nagyon unalmas szakmai konferencia lenne, és különben is, olyan messze kiutazni rengeteg pénz, de hoz majd nekünk sok ajándékot. Én erre mondtam neki, hogy tudok én venni Alaszkában magamnak ajándékot, és hogy tudtommal Nanuk is Alaszkából jött, aztán mégis ki tudta az anyukája fizetni a repülőjegyet kétszer is, pedig ők egy jégmezőn élnek, mi pedig a város közepén egy nagy házban, tehát mi sokkal gazdagabbak vagyunk! Erre apa leültetett maga mellé, és megpróbálta nekem elmagyarázni, hogy igen, mi nagyon gazdagok vagyunk LELKILEG, de ANYAGILAG egy kicsit kevésbé, és most próbáljak meg annak örülni, hogy legalább anya ilyen érdekes helyre utazhat, igaz, nélkülünk. Panni beleült apa ölébe, és úgy tett, mintha ő megértette volna a szavait. Én viszont dühös fejet vágtam, becsaptam magam mögött a gyerekszoba ajtaját, és hét és fél percig zokogtam. Egy kicsit az elején még műsírás volt, de aztán annyira beleéltem magam a dologba, hogy a negyedik perctől már igazából sírtam. Szeretem Pannit! Ugyanis amint meghallotta, hogy sírok, bejött vigasztalni, de annyira jól sírtam, hogy ő is kedvet kapott hozzá, és egy kis ideig együtt sírtunk. Pannival nagyon jó együtt sírni, mert nagyon át tudja érezni a fájdalmamat! Aztán elcsukló hangon elmagyaráztam neki a lényeget: – Panni! Anya itt akar minket hagyni! Egyedül megy Nanukhoz! Ez nem igazság! Bezzeg Bali bácsi mehet! Bezzeg Olgika me-he-he-het! Aztán hosszan zokogtunk bánatunkban. Amikor belefáradtunk a zokogásba, felültünk az ágyamra, és suttogni kezdünk a Nagy Tervről. Mert én rögtön kitaláltam, hogy természetesen be fogunk mászni anya nagy barna bőröndjébe, és úgy fogunk elutazni Alaszkába. Panninak lovagiasan átengedtem anya új, piros, gurulós bőröndjét. Panni viszont aggódni kezdett, hogy az úgy mégsem lesz jó, mert mi van, ha nem kap majd levegőt vagy megéhezik. Erre én elővettem az extra-szupertitkos tervező füzetemet, szépen elmagyaráztam Panninak, hogy hol fogok lélegzőlyukakat fúrni anyu bőröndjeire, és hol lesz bennük egy kis titkos polc, ahova majd a szendvicseinket rejtjük. Nem hiába vagyok utazási szakértő! Így már sokkal jobban tetszett Panninak is az ötletem. Másnap este megint együtt vacsoráztunk! Csakhogy ezen a vacsorán már ott volt Bali bácsi és Olgika néni is, és a felnőttek végig Alaszkáról és az inuit nyelvészetről beszélgettek, meg a közelgő útról.  A gyerekszobában én és Panni szintén az alaszkai utunkat terveztük. A világatlasz szerint szárazföldön is eljuthatunk Alaszkáig, csak nem balra, hanem jobbra kell indulnunk otthonról. Mivel én nem beszélek még túl sok nyelven, kitaláltam, hogy Bali bácsi majd apának adja a repülőjegyét (mert akkor apa is kijöhet velünk), ő pedig átzötyög velünk vonattal Ukrajnán és Oroszországon, és aztán áthajózunk a Bering-szoroson, Kanadán keresztül Alaszkába. Mire véget ért a vacsora, Bali bácsi előszobában hagyott cipőjében ez a levél lapult.  Kedves Bali bácsi! Mi is akarunk menni Alaszkába Pannival, mert Nanuk nagyon vár minket, és mi nála fogunk majd aludni, nem a nyelvészeti konferencián. De ez TITOK! Senki sem tudhat róla! Bali bácsi adja oda a repülőjegyét apunak, mert neki most nincs. Bali bácsi velünk jöhet Alaszkába, mert nekünk kell tolmács, anyunak és Olgikának viszont nem. Ha kell, Pannival dolgozni is fogunk, hogy meg tudjuk venni a vonatjegyet, mert az nem olyan drága, mint a repülőjegy. Nincs sok időnk, Bali bácsi szerezzen munkát nekünk!  Ja: Kérem szépen! Doma, Panni (és Nanuk, mert ő is velünk van!) Szerintem Bali bácsi most már mindent ért. Kezdhetünk készülődni!