De ahogy nőtt, egyre több dolgot vett észre. Egyik reggel arra ébredt, hogy az anyukája nincs mellette. Eddig azt hitte, hogy a mamája mindig ott van. Körbecsoszogott a lyukban, de sehol nem találta. Egyszer csak meglátott egy alagutat. Talán ott lesz! Elindult felfelé az alagútban, de hirtelen kapirgálást hallott. Valami közeledik, egyenesen felé! Pim visszahátrált a lyukba, éppen időben. A mamája úgy száguldott be, hogy kis híján feldöntötte.
– Pim! – kiáltott rá. – Azt hittem, alszol!
– Én meg azt hittem, hogy itt vagy! – kiáltott vissza Pim, igencsak rémülten. – Hol voltál?
– Hol voltam?! Ennivalóért, természetesen. Néha nekem is kell ennem!
– Ennivaló? – csodálkozott Pim.
– Termesz – felelte a mama. – Most még itt van neked a tej, de ha nagyobb leszel, termeszt fogsz enni.
– Miért? – kérdezte Pim. – Miért ennék termeszt?
– Mert földimalac vagy. A földimalacok termeszt esznek. De most kapsz egy kis tejet, jó? Vagy egész nap ilyen butaságokat akarsz kérdezni?
Pim éhes volt, úgyhogy hagyta, hogy a mamája megszoptassa. De amint tele lett a pocakja, anyjának szegezte a kérdést, ami annyira izgatta:
– Mi az a termesz?
– Aludj most már! – felelte az anyja. – Hamarosan úgyis megtudod.
– De hogy néz ki? – Pim nem hagyta annyiban. – Csak tudni szeretném.
– Jaj, kicsim – sóhajtott a mama. – Úgy látom, te az a kíváncsi fajta vagy, aki mindig mindent tudni akar.
– Szóval? – Pim nem tágított. – Mi az a termosz?
– Termesz, nem termosz – javította ki a mamája. – Apró kis lények. Nagyon hasonlítanak a hangyára. Hatalmas fészkekben laknak, amit nekünk kell felhasítani. Nagyon finomak, mármint a termeszek. Puhák és szaftosak. Majd meglátod!
– Felhasítani a fészküket? – értetlenkedett Pim. – Hogyan?
– Nézd meg a karmokat a mellső lábunkon. Nagyon erősek vagyunk ám!
– Honnan tudod, hogy én is erős vagyok? – kérdezte Pim kétkedve.
– Mert földimalac vagy – felelte a mamája. – Most pedig menj aludni.
Pim tényleg nagyon fáradt volt, szinte azonnal elaludt. Estére a mamája meglepetést készített elő.
– Akarsz velem jönni ma éjjel? – kérdezte tőle. – Itt az ideje, hogy megismerd a kinti világot!
– Naná! – lelkendezett Pim. – És termoszt is ehetek?
– Termeszt – javította ki újra a mamája –, de nem hinném. Szerintem még nem ízlene neked. Csak nézd, hogy én mit csinálok, hogy majd egyedül is tudjad, ha megnősz.
Nem sokkal később Pim, a kis földimalac a mamája nyomában felcaplatott az alagúton, és kilépett az afrikai éjszakába. Ameddig csak ellátott, üresen és laposan nyúlt el a föld.
– A világ nagyon nagy – húzódott közelebb a mamájához.
– Így igaz – felelte a mama. – Most légy csöndben és fülelj. Lássuk, biztonságos-e elindulni!
Pim és az anyja mozdulatlan csendben hegyezték hosszú fülüket.
Pim utánozta az anyját. Eleinte semmit sem hallott, de aztán lágy susogásra lett figyelmes. Az anyjára nézett, de úgy tűnt, őt nem zavarja.
– Mi ez a hang? – kérdezte. – Ez a susogás?
– Csak a fű – felelte az anyja.
Aztán fojtott ordítás hallatszott, majd még egy.
– És ez mi? – kérdezte Pim egész testében remegve.
– Oroszlán – felelte az anyja. – De semmi baj, nagyon távol van. Nem fog zavarni minket. Most pedig lássuk, tudsz-e szaladni?
Pim anyja nekilódult.
Pim azt se tudta, hogyan kezdje. Dermedten állt, moccanni sem tudott.
Aztán újra meghallotta az oroszlánt.
És rájött, hogy igenis tud szaladni.
Nekivágtak a szavannának, Pim anyja finom ügetésben, hogy Pim is tudja tartani a lépést. Pim rettenetesen élvezte az éjszakai futkározást. Sokkal izgalmasabb, mint a föld alatti lyukban ücsörögni!
Elhaladtak néhány bokros fa mellett, majd a földből kiemelkedő, mindenféle méretű és formájú kinövésekhez értek. Pim anyja megtorpant a legeslegnagyobb kinövés mellett.
– Ez jó lesz – mondta. – Most figyelj!
Pim nézte, amint anyja erős karmaival tépni kezdi a kinövés falát. Hamarosan tátongó lyuk keletkezett a falban.
Aztán megjelent egy termesz, majd még egy és még egy. Pánikszerűen özönlöttek kifelé a résen át. Nem nagyon tetszett nekik, hogy így betörnek a fészkükbe. De Pim mamája, mit sem törődve velük, kinyújtotta hosszú, ragacsos, rózsaszín nyelvét, és egyszerűen felnyalta őket. Újra és újra. A termeszek úgy tűntek el a szájában, hogy csoda volt nézni. Aztán bedugta a nyelvét a lyukba, és az egész fészket kinyalta.
Pim el volt ragadtatva. Igaz, hogy a termeszek nagyon aprók, de a tekintetük annál ádázabb. Pim nem szívesen dugta volna be az orrát egy ilyen termeszvárba.
De hát végül is a mama sem az orrát, hanem a nyelvét dugta be. És ha a földimalacok így esznek, akkor neki is ezt kell megtanulnia. Kidugta a nyelvét, és megnézte. Igen, neki is hosszú volt, rózsaszín, és a vége felkunkorodott. Pont, mint a mamájának. Amikor a mamája a vacsora végeztével hátrafordult, azt látta, hogy Pim a farkán ücsörög, és mindenféle pofákat vág. Ki-be húzkodja a nyelvét, és ezt a szemével is igyekszik követni. Amitől persze rettenetesen bandzsít.
– Mit csinálsz? – kacagott fel a mama.
– Gyakorolom a földimalacságot – felelte Pim, és büszkén az anyjára nézett. – Neked tényleg ízlik ez a termesz? – folytatta. – Borzalmasnak tűnik.
– Igazi ínyencfalat – felelte a mamája. – Isteni vacsora volt. De gondolom, te is innál egy kis tejet, ugye? Gyere, menjünk haza.
Pim és a mamája egymás mellett ügettek haza, át a szavannán.
|