Hogyha jól bevacsoráztak Szűk lett nékik az a ház, S előfordult ilyenkor, Hogy kívül rekedt Sün Balázs.   Furakodott, nyomakodott Morgott, perelt dühöngve Semmit se ért, mit tehetett, Lefeküdt a küszöbre Hogyha jól bevacsoráztak Szűk lett nékik az a ház, S előfordult ilyenkor, Hogy kívül rekedt Sün Balázs.  Telt az idő, múlt az idő Éjre éj és napra nap Egyre többször fordult elő, hogy a házból a legkisebb kimaradt. „Ebből elég! Torkig vagyok!” kiáltott fel Sün Balázs „Sokan vagyunk, s kicsi nékünk ez a ház”. „Éppen ezért én elmegyek Szerbusz néktek hat testvér Sün Aladár, Sün Piroska, Sün Adorján, Sün Dorottya, Demeter és Tihamér!” Miután így elbúcsúzott Fogta magát, elindult Lába nyomán Porzott a vén gyalogút. Így baktatott, így poroszkált Szomszéd tölgyig meg sem állt Ottan aztán sürgött, forgott, Árkot ásott, falat emelt, Tetőt ácsolt, ajtót szegelt, És mire a nap leszállt, Épített egy kalyibát. „Így ni! – mondta – most már végre kényelmesen alhatok! Nem tolnak ki a küszöbre a nagyok!” Falevélből ágyat vetett Kényelmeset, belé feküdt s hortyogott hogy csörögtek s remegtek az ablakok. Éjféltájban vihar támadt Hajlítgatta a vén fákat Fújt a szél nagy zajjal ám S arra ébredt, hogy zörögnek A kalyiba ajtaján. „Ki az? – szólt ki fogvacogva - Ki kopogtat éjnek idején?” „Mi vagyunk az – szóltak kintről Mi vagyunk a hat testvér Sün Aladár, Sün Piroska, Sün Adorján, Sün Dorottya, Demeter és Tihamér!” „Elvitte a szél a házunk, engedjél be, ázunk-fázunk idekinn, csurom víz a kabát rajtunk és az ing!” „Jól van, jól van - szólt Sün Balázs – Jövök már” S fordult a kulcs, nyílt a zár. Betódultak mind a hatan Tele lett a kalyiba Kérdezte is Sün Tihamér: „Mondd csak testvér, nincs csak ez az egy szoba?” Lefeküdtek, elaludtak S arra ébredt Sün Balázs: Újra kicsi lett a ház! Mert az éjjel ide-oda lökődve Kiszorult a küszöbre. „Ejnye! – mondta fejvakarva – Mit tehetnék? Megnövök! S akkor talán nem lesz ágyam, Nem lesz párnám a küszöb!”