Róka, Egér és Andris egy hatalmas hólabdát görgettek a belső udvaron. Picur közben lelkesen kergette az óriási hópelyheket.   –Most hóembert építünk, Anyu! – kiáltott vissza Andris. – És amint kész, felmész segíteni, igaz, fiam? – szólt a kertre néző kis konyha felől Pali bácsi. Valami ócska edényt keresett épp, amit majd a hóember fejére tehetnek. Intett Andris anyukájának az első emeletre, hogy majd felküldi a fiút. –Hát persze, Pali bácsi, amint kész leszünk, megyek – mondta Andris. – Megyek mindjárt, Anyu! Jó? –Elutaztok? – kérdezte vékonyka hangon Egér. –Még nem is mondtam? – kérdezett vissza Andris. –Síelni megyünk! A hegyekbe! Holnap délután indulunk. Róka és Egér elcsendesedve görgették tovább a második óriási hógolyót. –Jó lehet síelni – szólalt meg aztán Róka. – Mindig szerettem volna kipróbálni. –Szépek lehetnek a hegyek – tette hozzá ábrándosan Egér. – Mindig is szerettem volna megnézni őket. Andris elgondolkodva nézett rájuk. Ahogy már annyiszor, eszébe jutott egy remek ötlet… –Eljönnétek velünk síelni? – helyezte a két hatalmas hógömbre a harmadikat, fejnek. Az öreg épp akkor ért oda a piros fazékkal meg a sárgarépával. –Pali bácsi! Eljöhetnek? – kérdezte Andris. –Pali bácsi! Elmehetünk? – kérdezte Róka és Egér. Miután a helyére került a fazék-kalap és a répa-orr, nemcsak Andris rohant összekészülni a nagy útra, hanem Róka és Egér is! Az autóbusz a Liget melletti nagy parkolóban várta őket. A buszvezető a hatalmas alsó csomagtartókba tette a nagy utazótáskákat és a bőröndöket. Alkonyodott, mire elindultak. –Trolibusz! – mutatta Egér. –Villamos! – fordult balra Róka. –Ott a Gellért-hegy! – mondta Andris. –Az meg ott a Szabadság-szobor! – vágták rá egyszerre mind. De aztán lassan elfogytak az ismerős dolgok. Kiértek a városból. Hosszú ideig csak néztek ki az ablakon, bámulták az elsuhanó tájat. –Ezek már a hegyek? Megérkeztünk? – mutatott a távolba Egér. –Dehogy, még nagyon sokat kell mennünk – mondta Andris. Így aztán elővették és megették a szendvicseket. Azután előkerültek a kisautók, és az üléseken, a karfákon meg a lábukon száguldoztak és ugrattak. Koromsötét volt már, amikor újra megállt a busz. –Ott vagyunk már? Megérkeztünk? – tudakolta Egér. –Nem, ez csak egy benzinkút – felelte Andris anyukája. Így aztán elővették a kártyát és lejátszottak néhány kört. De a busz csak ment, csak ment a sötét éjszakában, úgyhogy végül elaludtak mindannyian. Egér arra ébredt, hogy nagyot zöttyentek. –Már egész biztosan megérkeztünk – dünnyögte, és oldalba bökte Rókát. –Itt a szállásunk? – dörzsölte a szemét Andris. –Nem egészen – grimaszolt a buszvezető bácsi –, de busszal sajnos nem tudunk továbbmenni. Olyan sok hó esett itt az éjjel, hogy az út járhatatlanná vált. –Hűha! Itt ragadtunk a hóban? – ráncolta a szemöldökét Róka. –Mi lesz most velünk? – görbült sírásra Egér szája. Andris már látta is a választ. –Odanézz, Egér! – mutatta. – Hómobilokkal megyünk tovább! A motoros szán a fák között kanyargott velük, a holdfényben szikrázott a havas hegyoldal. Összebújtak, mert hideg volt az arcukba fújó szél. Kapaszkodtak, mert jókorákat huppant a buckákon a jármű. Amikor megérkeztek, gyorsan elfoglalták a szobájukat. Andris félálomban úgy érezte, hogy soha nem fogja elfelejteni ezt a varázslatos éjszakai utazást. Szikrázó napsütés ébresztette őket. Mindnyájan ott tolongtak az ablaknál, mindent látni akartak. –Micsoda gyönyörű hegyek! – lelkendezett Egér. –Négyüléses sífelvonó! – ujjongott Andris. –Nekem most már nagyon korog a gyomrom – mondta Róka. Abbahagyták a nézelődést, gyorsan felöltöztek, és rohantak az étterembe. –De jó! Svédasztal! – örvendezett Andris. Andris anyukája egy asztalhoz terelgette őket. –Hozok innivalót mindnyájunknak. Azután választhatunk majd reggelit. –Miért svéd az az asztal? – kérdezte csodálkozva Róka. Andrisból kipukkant a nevetés. –Jaj, nem úgy svéd az asztal… – magyarázta. –Svédasztalnak hívják, amikor mindenki annyit vehet az ételekből, amennyit csak akar. Látjátok? Ott középen mindenféle finomság van. Azzal el is indultak megszedni a tányérjukat. Volt mindenféle zöldség, gyümölcs, péksütemény, felvágott, sajt, lekvár, de még virsli és tejbegríz is! Christian és Vicki, a két síoktató már várta őket a szálloda előtt. Egy lankás gyakorlópályához vezették őket, ahol megtanulták a síelés alapjait. –Á, a pizzát nagyon szeretem! – mutatott a hasára Róka mindjárt az első gyakorlatnál. De Christian valami másra gondolt, amikor a pizzát emlegette. Kiderült, hogy a sílécekkel pizzaszeleteket is lehet a hóba rajzolni! –Értitek? – adta tovább barátainak Andris. –Ha meg akarunk állni, akkor így kell tartanunk a léceinket. Christian és Vicki széles mosollyal bólogattak. Mindhárman nagyon ügyesen formázták a pizzaszeleteket a hóban, vagyis álltak hóekébe. A következő dolog a vonatsín volt. De itt sem vonatra kellett szállni, mint ahogy először Egér hitte! –Ahhoz, hogy egy kisebb emelkedőn felmenjünk – tolmácsolta Andris –, így kell tartanunk a lábunkat. Mintha vonatsíneket akarnánk rajzolni a hóba. Így kell felfelé lépkedni – mutatta. Most már tudtak annyit, hogy kipróbálhatták a lesiklást. A két oktató megmutatta, hogyan dőljenek előre, és fogják meg a térdüket, hogy szépen lecsússzanak. Ezzel telt el az egész délelőtt: térdfogás, lesiklás, pizzaszelet és felmászás. A lecke végén legszívesebben ott helyben elaludtak volna a hóban fekve, úgy elfáradtak! De ekkor egy ismerős alak csúszott melléjük. –Szevasztok! Kipihentétek az utazás fáradalmait? –Hiszen ez a buszvezetőnk! – ismerte fel Andris. –Bizony. Gyuri bácsi a nevem. –Én Andris vagyok, és ezek itt a barátaim, Róka és Egér. Épp most ért véget a síóránk. Gyuri bácsi elkísérte őket a szállásukig. Alig győzték elmesélni Andris anyukájának, hogy mennyi mindent tanultak! Másnap délelőtt az oktatók új helyre vitték őket. –Odanézzetek! – kiáltott Róka. A pálya szélén egy mozgó kötél húzta fel a lejtő aljáról a tetejéig a gyerekeket. Azonnal ki akarták próbálni! De ehhez először le kellett csúszniuk ezen a meredekebb, hosszabb pályán. Vicki és Christian megmutatták nekik, hogyan tudnak a léceikkel kanyarodni, és hogyan fordítsák lesiklás közben a vállukat. Megmutatták, hogyan lehet lassítani, ha kell. Megmutatták, hogy kígyókat is lehet a hóba rajzolni! Christian állt előre, mögötte Andris, Róka, Egér, végül Vicki. Christian hátranézett, hogy mindenki rendben van-e, és intett a kezével. Az ötösfogat megindult. Szebbnél szebb kígyókat rajzoltak a léceikkel! Ám amikor leértek, Egér elpityeredett. –De hiszen én el sem érem a felvonó kötelét! – kesergett. –Ne sírj, Egér, majd én a lábaim közé veszlek, és úgy megyünk fel! – vigasztalta Róka. Nem is volt semmi gond, remekül működött a páros felvonózás. Órákon át csak lecsúsztak, és felvonóztak! –Menjünk le a nagy felvonóval a faluba! – kérlelte az óra után Andris az anyukáját. – Úgy szeretném kipróbálni! Róka és Egér is nagyon szerette volna, így aztán a síbakancsot túrabakancsra cserélték, és elindultak a felvonóhoz. –Jó, menjünk, úgyis meg kell venni a bérleteteket! – mondta Anya. De kiderült, hogy csak Andrisnak kell síbérlet, amit mind a hárman használhatnak majd. Száz alkalomra elég! Egeret felvette Róka, és odaálltak a kapuhoz. Amikor Andris odatartotta a kártyát a gép elé, pittyent egyet és kinyílt a kapu. Előre mentek, és várták a beforduló négyes ülést. –Nagyon izgulok! – súgta Egér. –Á, semmi az egész – súgta vissza Andris, de azért nagyon megkönnyebbült, amikor sikeresen belehuppantak az ülésekbe. Anya lehajtotta a korlátot, és megkezdődött a libegés. –Milyen szépek a hegyek! – áradozott Egér. –Szebb, mint képzeltem – mondta Róka. –Csuda klassz itt! Olyan, mintha repülnénk! – lóbálta lábait Andris. Lenn a völgyben kiszálltak. Alig pár utca volt csak a falu, közepén aprócska tér templommal. Sok pici bolt várta a turistákat. Még egy cukrászdát is találtak. –Én rétest kérek! – jelentette ki rögtön Andris. –Én meg fagyit! – mondta Róka. –Fagyit?! – csodálkoztak mind a hárman. – Hát nem elég neked az a hideg, ami idekinn van? –Na jó, akkor egy rétest is kérek hozzá – mondta Róka. De végül mindannyian almásrétest ettek vaníliafagyival, mert itt ez volt az egyik helyi különlegesség. Lassan felgyulladtak az utcai lámpák. –Ajjaj! Igyekezzünk, mert mindjárt leáll a felvonó! – figyelmeztette őket Andris anyukája. Persze elérték. És ezúttal kipróbálhatták a felfelé libegést is. Másnap Andris büszkén mutatta Christiannak és Vickinek a síbérletét. –Mehetünk ma a tárcsás felvonóval? – kérdezte az oktatókat. Így aztán egy komolyabb kék pályán gyakoroltak aznap, ami mellett tárcsás felvonó húzta fel a síelőket. Róka a lába közé akarta venni Egeret, de Christian intett, hogy ez most nem lesz így jó. –Hogyan tudok akkor majd felvonózni? – szontyolodott el máris Egér. Kár volt megijednie, mert a síoktatók sokkal jobbat találtak ki. Andris Christiannal szállt a liftre, Vicki pedig Rókát állította a sílécei közé. Egér az egész utat Christian hatalmas vállain ülve tette meg! Már nagyon sok kört mentek az új gyakorlóterepen. Egyre ügyesebben kanyarogtak a hegyi lejtőkön. –Hóha hó! Sízni jó! – hallották egyszer csak hátulról. –De hiszen ez Gyuri bácsi volt! – kiáltott fel Andris. –Megismerem a kabátját – helyeselt Róka. –Megismerem a sapkáját – mondta Egér. –Utolérjük? – mosolygott Christian. –Igeeeen! – rikoltották mindhárman, és már suhantak is. A pálya végén mégsem Gyuri bácsival találkoztak először, hanem Andris anyukájával. Ő is épp akkor ért le a szomszédos piros pályáról. –Nahát, milyen ügyesen csúsztok már! – mondta őszinte elismeréssel. – Holnap talán már ti is a piros pályákon síeltek! –Ugye mehetünk holnap a piros pályán? – fordult Andris az oktatóikhoz rögtön. –Ugye mehetünk holnap a piros pályán? – kérdezte Róka és Egér is. Vicki és Christian összenéztek, és bólintottak. Andris nagyot rikkantott örömében. Vacsoránál Gyuri bácsinak is elmesélték, mi mindent tudnak. –Hűha! Ez igen! – dicsérte őket a buszvezető. – Tehát holnap már együtt is síelhetünk? –Naná! – vágta rá Andris. – Ma is majdnem utolértünk! Aztán észrevették, hogy Egér már el is szundított Róka ölében. Elbúcsúztak hát Gyuri bácsitól, és elindultak a szobájuk felé. Már a lépcsőnél jártak, amikor Andris hirtelen visszaszaladt. –Gyuri bácsi! Megtanultam ám! –Mit, kisfiam? – csodálkozott a férfi. –Hát a csatakiáltást! –Vagy úgy! Hóha hó, sízni jó! – kapcsolt Gyuri bácsi is. – Bizony jó! Tanítsd majd meg a barátaidnak is! – veregette meg Andris vállát kedvesen. Andris alig várta, hogy másnap legyen, és újra síeljenek. De most csak annyit mondott: –Viszontlátásra! – és már szaladt is a többiek után.