Henrik nagybátyja, apapótló jóbarátja, férfi-előképe haldoklik. Küzd a rákkal és nem áll nyerésre. Eközben Henrik anyukája (Simon testvére) minden lélegzetvételével, gondolatával Simon életben tartására koncentrál. Főszereplőnk életébe -miközben magára hagyatottan, vadul próbálja processzálni a felnőttek számára is nehezen befogadhatót/felfoghatót- beköszönt az első szerelem.
A könyv végig e két pólus között halad előre. Felvillanásszerűen követik egymást a képek, ide-oda ugrálva az időben. Hol Simonnal kapcsolatos régebbi, vagy egészen friss emlékekbe csöppenünk, hol Kjersti gyönyörű, napfénytől átszőtt mosolyát látjuk felvillanni magunk előtt.
Tjønn elegáns megoldást választott ennek kényes témának a bemutatására. Sosem túlzottan részletgazdag, de nem is takarja el a naturális részleteket. Igen, van benne hányás, hártyavékony bőr, de mindezek csak felvillanások, amikkel érzékelteti a valóságot, de nem terheli túl a képzeletet. Letisztultan, cirkalmaktól mentesen mutatja be Simon lassú, nem csak lelkileg nehéz elmúlását.
Ahogyan fokozatosan elszürkül, elvékonyodik az egész léte, folyamatosan veszik ki a melegség, a fény. Egyébként sem a haldoklás fizikai stációin van a hangsúly, hanem azokon a lelki folyamatokon, amiket a látottak Henrikből kiváltanak. Ezt váltják Henrik-Kjersti képei az első, mélyen felkavaró szerelem ragyogásáról, az elementáris, minden sejtet megmozgató, kirobbanó boldogságáról, tele, nyári napfénnyel, szeplőkkel, csillogó vízcseppekkel.
Ahogy haladunk előre a történetben, egyre jobban közelít egymáshoz a két világ, először egészen távolról látjuk mindkettőt, majd az idő előrehaladtával egyre gyorsabban váltakoznak a képek, egyre közelebb kerülünk a tetőponthoz, amikor az események, az érzések összekeverednek. Amikor a végtelenül édes és az elmondhatatlanul keserű vegyül, és lesz belőle egy harmadik, nehezen meghatározható, de a maga módján mindenképpen gyönyörű egyveleg.
Az író tehetségét dicséri, ahogyan apró lépésekkel, néha csak finom jelzésekkel, máskor a valóság vad, rémisztő tényeivel közelít Simon halálához. Fájdalmas, szomorú, és végtelenül megkapó, amint ez a tizenéves fiú megfogalmazza azokat a kétségbeejtő lelki kínokat, gondolatokat melyeket nagybátyja halála miatt fokról-fokra megél.
A tehetetlenség kétségbeejtő érzését, a dühöt, a mély vágyat, hogy a másik is megtapasztalhassa, amit már sosem fog, a közelgő, betöltetlen űrtől való rettegést. Sőt, próbálja elképzelni milyen lehet olyan tehetetlenül, választás nélkül létezni, ahogyan Simon teste elfolyik, akár a tenger. Miközben az ő kamasz teste telve van kicsattanó energiával, napfénnyel, de legfőképpen a legutolsó sejteket is elemi erővel átitató érzéssel, amit Kjersti vált ki belőle. Egyáltalán hogyan lehetséges, hogy egyfelől reménytelenül boldogtalan, ugyanakkor elementárisan boldog is?
Természetesen a gyönyörű képek mit sem érnének, ha nem szépséges nyelvezettel írnák le őket. Magyarul Petrikovics Edit munkájának köszönhetően olvashatjuk.
Mindig, mielőtt kézbe veszem a Magasfeszültség!, vagy más ehhez hasonló sorozatok könyveit elgondolkodom, hogy egyáltalán miért olvastatunk ilyen témájú könyveket a már nem gyerek, de még nem igazán felnőttekkel. Nincs nekik elég, más bajuk?? Egyáltalán felfogják, kell nekik tudni ezekről? Nem állítom, hogy azzal tesszük a legjobbat, ha ezeket a témákat kicsapjuk az ebédlőasztalra, mint egy szelet nyers húst, a maga pőreségében, aztán tessék fogyasztani, meg persze emészteni.
Amikor P megszületett, megfogadtam, hogy ha kérdést fog feltenni, legyen az bármilyen kellemetlen az adott időpillanatban, én akkor is válaszolni fogok, persze a korának megfelelő szinten. Mert arról nem voltak kétségeim, hogy egészen cifra helyzetekben fog előrukkolni velük. Nyilván mondanom sem kell, hogy nem is csalódtam. Friss eset, pár hete történt ebéd közben -természetesen vendégünk is volt-, amikor P-nek eszébe jutott megtudakolni, a kisbabák eredetét, meg a hogyanját. Megkapta a választ és mindenki elégedett távozott a helyszínről. És valójában ez a lényeg, hogy beszéljünk róla, legyen bármennyire is kellemetlen nekünk egy téma, ne söpörjük a szőnyeg alá!
Hiszem, hogy bölcsen járunk el, ha ahelyett, hogy kipárnázott védőfóliával gondosan becsomagolt világot nyújtunk át nekik, amiben egy csepp csúfság, szomorúság, rútság, igazságtalanság sincs, megosztjuk velük a valóság kevésbé rózsaszín, sőt időnként megdöbbentően ambivalens szeleteit is. Akár olyan finom eleganciával, ahogy Brynjul Jung Tjønn mesél róla.
|