Volt úgy tíz év az életemben, amikor szinte folyamatosan fordítottam, egyik könyvet a másik után. Külön öröm volt, ha egy kiadó ráharapott valamire, amit javasoltam, de általában az ajánlatok közül is elfogadtam, ami belefért az időmbe, mert elsősorban munkaként tekintettem a műfordításra: van egy szöveg, aminek a stílusát, a tartalmát, a ritmusát vissza kell adnom; az, hogy magáról a műről mi a véleményem, másodlagos. Attól még, hogy rajong az ember egy regényért, nem könnyebb lefordítani, bár az is igaz, hogy rossz szöveggel a legfárasztóbb bíbelődni. Zsámboki Mária, aki csodálatos szerkesztő volt, mindig azt mondta nekem, hogy minden szövegre annyi energiát fordítsak, amennyit érdemel. Bizonyos értelemben igaza volt, egyik-másik slendriánabb fordításomra azonban így sem kellemes visszagondolni. Túl sok könyvet kellett volna lefordítani ahhoz egy évben, túl gyorsan, és ezért néha túl hányaveti módon, hogy ebből rendesen megéljek (arról most ne is beszéljünk, hogy sok kiadó mekkora csúszással fizetett) – végül belefáradtam ebbe. Most már csupán egy-két könyvet fordítok évente, többnyire a Móra Kiadónak. Nekik lektorként is dolgozom, véleményezem a bejövő francia könyveket, így nagyjából azt is tudhatom előre, hogy milyen fordítói feladatok várnak rám a következő évben.     Vannak a francia gyerekirodalomban olyan témák, gyerekkönyv-típusok, amik itthon nem találnának befogadóra, vagy csak egyszerűen idegenül hatnának? A francia szerzők és illusztrátorok bizonyos témákat bátrabban kezelnek, az illusztráció nem egyszer sokkal fontosabb, mint a szöveg – efféle eltérések tetten érhetők, a trendek azonban alapvetően hasonlóak. A különbség inkább a piaci lehetőségekben van: a nagyobb francia kiadók megtehetik, hogy olyan könyveket is megjelentessenek, amelyek nálunk gyaníthatóan veszteséges rétegkönyvek lennének, például képeskönyvsorozatot, amely a filozófia, a gondolkodás, a kérdezés művészetének alapjaival ismerteti meg bravúrosan a gyerekeket, vagy művészeti sorozatokat, amelyek festményeket elemeznek a gyerekek számára élvezetes módon. Ezek francia nyelvterületen is rétegkönyvnek számítanak, de általában tíz-tizenöt nyelvre lefordítják őket, és összességében, világviszonylatban ez már komoly eladott példányszámot jelent.  Ami nálunk igazán idegenül hat, az mély fájdalmamra a képregény. És most főleg a művészi igényű képregényalbumokra gondolok, amelyeken a rajzolóik sokszor egy teljes éven át dolgoznak. Ezek francia nyelvterületen nemegyszer a társadalomkritika fontos megjelenési formái is egyben a kamaszok számára, vitriolos, frappáns szövegekkel, párbeszédekkel. Nem véletlen, hogy Renaud Séchan, aki szerintem a legjobb francia dalszövegeket írta az utóbbi évtizedekben, nagy rajongója a műfajnak. S ha már szóba kerültek a dalszövegek, érdekes látni, hogy a francia kamaszok egy része főképp ezeket „olvassa” verseskötetek helyett: mára a dalszövegek vették át a vers, a költészet szerepét. Ezt nálunk sokkal kevésbé érzékelem.       Fordított szöveg adott már ötletet saját munkához? Tudnál konkrét példát mondani? Amikor Stéphane Servant Tűzkeresztség című regényét fordítottam a Móra Tabu sorozatába, többször is elfogott a kaján vágy, hogy átírjam, hogy tandoris flegmasággal bánjak az eredeti szöveggel, vagy úgy, ahogy Örkény tette a Veszedelmes viszonyokkal, amely eredetiben kevésbé örkényes. Végül nem tettem meg (utólag kicsit bánom, mert nem vagyok túl elégedett azzal a fordítással), helyette inkább írtam egy saját könyvet a sorozatba. Ez volt a Szabadesés, amelynek a második mondata így hangzik: „Egy novella jut eszébe: annak a pasinak a képtelen története, aki leveti magát egy toronyház tetejéről, és lefelé zúgva benéz az ablakokon, majd az egyiken be is mászik egy nőhöz…” A szóban forgó novellát (Boris Vian: Újrajátszás), ami a Szabadesés befejezéséhez is ötletet adott, én fordítottam a Blues egy fekete macskáért című Vian-kötetbe. De sokszor a lektorált könyvek is ötleteket adnak. Egy francia könyv hatására, amely képzőművészetről mesél gyerekeknek, a fejemben kavarog egy ideje egy történet, amelynek a főszereplője hirtelen belép egy múzeumban kiakasztott festménybe, és átkerül annak a világába.         Több műfajban dolgozol. Hogy választod ki, hogy mibe kezdesz bele? Hogyan igyekszel megtalálni a témához a legmegfelelőbb műfajt? Hogy épp mibe kezdek bele, az elsősorban attól függ, hogy a fejemben lévő öt-hat történetkezdemény milyen állapotban van. Valamelyik egyszer csak eléri azt az állapotot, amikor írni kezdi magát. A történet az, ami megtalálja a neki megfelelő műfajt, még az előtt, hogy az első sort leírnám. De van, hogy fordítva történik: a kiskamaszoknak szóló Kishugó-sorozat, Az Álomrendőrség felkérésre íródott-íródik, s az adott műfajhoz kellett főhőst, történetet kreálnom. Ugyanez volt a helyzet a forgatókönyvvel, amit tavaly írtunk a bátyámmal: adva volt a műfaj (bűnügyi thriller), és ehhez próbáltunk megfelelő sztorit kitalálni, amit aztán a Filmalap forgatókönyv-fejlesztőinek a segítségével gyúrtunk tovább hónapokig. Mind a két módszert egyformán szeretem.  Milyen tapasztalataid vannak a mai kamaszokkal kapcsolatban? Szerinted milyen új problémákkal, veszélyekkel kénytelen szembenézni egy mai tizenéves? Nem gondolom, hogy rosszabb lenne a helyzet, mint régen, a mai kamaszok éppen olyan idegesítőek, mint amilyen idegesítőek mi voltunk a szüleink generációjának… A viccet félretéve, szerintem a mai kamaszokra is egy régi probléma jelenti a legnagyobb veszélyt: a környezet, a felnőttek. Azt hisszük, igazunk van, pedig lehet, hogy csak rosszul látunk valamit. „Miért internetezel, miért nem olvasol inkább?” – nem biztos, hogy ez mindig helyénvaló kérdés. A kamaszok olvasnak is az interneten, lehet, hogy nem könyvet, hanem blogokat, de lehet, hogy épp erre van adott pillanatban szükségük. A rájuk leselkedő „külső veszélyt” ma különösen erősnek érzem abban a fullasztó közegben, amivé Magyarország lett: egzisztenciálisan szorongó szülők, frusztrált, kizsigerelt tanárok, valóságtól elszakadt, az alázatot hírből sem ismerő politikusok… Egy kamasz azt szeretné, ha élni hagynák, és ha lehetőségekkel bombáznák. Ha egy országban abba az irányba mennek a dolgok, hogy az iskola kapuján kilépve a többségnek egyetlen irányba mutasson majd nyíl, az meglehetősen borzalmas.    Beszéljünk a könyvről. A Szabadesés című ifjúsági köteted nagy sikert aratott. Előtte próbálkoztál már akár fiókszinten kamaszoknak szánt kötetek írásával, végeztél-e kutatásokat arról, milyen is a jó kamaszkönyv, vagy mindenre menet közben jöttél rá? Ha nagy sikeren azt értjük, hogy jól fogy egy könyv, akkor a Szabadesésre ez azért nem igaz. Egyre inkább úgy látom, hogy Magyarországon „a” valóságról beszélni pontatlanság, akkorák a szakadékok, hogy inkább valóságokról helyes beszélni, és azok a kamaszolvasók, akik ismerik valamennyire azt a valóságot, ami a könyvben megjelenik, szeretni szokták a regényt, mások viszont nem igazán tudnak vele mit kezdeni. Előtte nem írtam kamaszkönyvet, és igazából a Szabadesést is olyan könyvnek gondoltam el, amely a kamaszoknak szóló és a felnőtt irodalom határán mozog. Nem végeztem előzetes kutatásokat arról, hogy milyen a jó kamaszkönyv, de sokat segített, hogy a Mórának véleményezett francia regényekben láttam, milyen dramaturgiai, stílusbeli és egyéb hibákat nem kéne elkövetni. Láttam, mennyire fontos az élettapasztalat, a jól összerakott történet és a hangvétel. Az azonban, hogy egy könyv végül jó lesz-e, a csillagok állásán is múlik. Néha összejön, néha nem.      A kötet tabutémát feszeget, mostanában nagy divatja van ennek, sokszor túl direkten, a művészi érték háttérbeszorításával jelenik meg a gyerekkönyvekben. Ennyire szükséges, hogy mindent megmutassunk a gyerekeknek, hogy mindenről beszéljünk nekik? Ez kicsit nem abból a fajta bizalmatlanságból fakad, hogy nem bízunk bennük, nem hisszük el, hogy idővel szépen lassan rájönnek majd a dolgokra és a szerzett tapasztalatokból tanulnak? Különválasztanám a kisebb gyerekeknek és a kamaszoknak szóló könyveket. A kisebb gyerekek esetében úgy látom, hogy az úgynevezett tabutémák nem számukra, hanem a szüleik számára tabuk. Egy hatéves gyerek már minden fontos kérdést feltesz az életről és a halálról. És általában suta, hasznavehetetlen válaszokat kap a szüleitől… A szépirodalom segíthet abban, hogy ez ne így legyen, de a dolgot megnehezíti, hogy a gyerekeknek a szüleik választanak-vásárolnak könyvet. Ami a kamaszokat illeti, azt tapasztalom, hogy az ő esetükben némelyikük számára egyik-másik tabutéma sajnos nagyon is valóságos, a többieket pedig, életkoruknál fogva is, amikor a fantáziájukat a tomboló hormonjaik irányítják, izgatják az általuk még át nem élt dolgok és az elkendőzött titkok. Rábízhatnánk mindent a személyes tapasztalatokra, csakhogy egy kamasz nem fog mindent személyesen megtapasztalni. De egy könyv révén átélt történet is tapasztalat. Ami nehéz ebben a műfajban, ezt jól látod, hogy az író ne legyen túl direkt vagy didaktikus. Kell valami plusz, amitől a történet történetté válik, és többről kezd szólni, mint maga a tabutéma. Erről most eszembe jutott egy szürreális élményem: egyszer, egy brüsszeli múzeumban megállt mellettem egy idős férfi, és halkan megkért, hogy meséljem el, mi van a képen, amit nézek. Akkor vettem észre, hogy vak. Történetesen egy Magritte-festmény előtt álltunk, amely konkrét tárgyakat ábrázolt. Ezeket nem is volt nehéz leírni neki. Annál nehezebb volt elmagyarázni, hogy mitől lett festmény a festmény.            A következő gyerekeknek szánt kötetben milyen témával-ötlettel rukkolsz elő? Ami biztos: szeretném a közeljövőben befejezni Az Álomrendőrség sorozat második kötetét, a Kishugó és a levegőrablót, nyár elejéig pedig meg kell írnom a következő sztorit, hiperaktív, autista és hasonló „furcsa” gyerekekről a Móra Lélekdoki sorozatába. A festményes történet is sokat mocorog a fejemben, de most elsősorban egy kamaszoknak szóló regény terve foglalkoztat. Nemrég megnéztem egy francia klipet, és a hatására megelevenedett előttem egy kép: egy srác botorkál a Római-parton, szerelmi bánata van, sejtelme sincs arról, hogy a haverjai mindeközben összetűzésbe keveredtek a békásmegyeri lakótelepen pár fickóval, egy Juli nevű lány apjának az embereivel. A srác sóhajtozik. Mellette elzúg a szentendrei HÉV. Rómeónak hívják. Forrás: prae.hu