A mamáék kertes házról beszélgettek. Én éppen gyurmát tömködtem a tésztaszűrőbe, ami nagyon nehéz munka, főleg, ha olyan kislyukú a szűrő, mint a miénk. Hiába koncentráltam nagyon, olyan közel voltak hozzám a hangok, hogy meghallottam, mit beszélnek. A kertes házra fölkaptam a fejem. Mi városban lakunk és nincs kertünk, csak egy utcánk és két erkélyünk. Az egyik szögletes, a másik kerek, de mindegyik kicsi. Éppen hogy csak kiférek biciklivel. Mondtam is a mamáéknak, hogy ne vitatkozzanak, én leginkább szeretnék kertes házba költözni. – Ha igazi kertünk lenne, a biciklimmel tekerni is tudnék, és megfordulni, amikor csak akarok, nem úgy, mint az erkélyen. – És ott lakhatnának barátaim, a bodobácsok. Minden reggel találkozhatnánk, és nemcsak akkor, ha a papihoz utazunk Kaposvárra és süt a nap. De a legeslegjobb az lenne, hogy végre lenne egy saját virágoskertem! A mama erre rám nézett, aztán az apukámra, és elnevették magukat. A következő pillanatban egy kis zacskót hozott elő a konyhából. Tapogattam, szagolgattam, rázogattam, de nem tudtam kitalálni, mi van benne. „Ezek magok, Lolám – mondta a mamám. – Délután lmegyünk a kertészetbe és hozunk virágföldet meg cserepet. Ültethetsz.” „Ültetek! Hujj, de jó lesz! Kertész leszek, nagylány kertész! Virágom lesz, virágom, virágom” – ez volt ám a legjobb terv, táncolni volt kedvem. Aznap délután nagy nejlonzacskót terítettünk a nappali közepére. Föltűrtük a nadrágunk szárát és kalapot tettünk a fejünkre, mint az igazi kertészek. Elővettem a homokozólapátjaimat, mert azokkal nagyon jól lehet ásni. A mama egy nagyon óriási cserepet hozott a kertészetből, nem is bírtam fölemelni. - Először földet lapátoltam a cserép aljára, jó sokat - Aztán a markomból óvatosan beleöntöttem a földbe a magokat - Utána megint földet raktam, kicsit kevesebbet, mint azelőtt. - A végén jól meglocsoltam, nehogy szomjasan menjenek aludni a magok. Aztán leültem és vártam... és vártam... és vártam... és még egy kicsit vártam. Megmondom őszintén, akkor már unatkoztam. Hol vannak a virágjaim? Mikor lesz már virágoskertem. - Mamaaa! - Igen, Lolám? - Valami baj van a magokkal. - Mi a baj velük? - Nem akarnak kinőni a föld alól. - Az a helyzet, kicsim, hogy a magok nem nőnek ki azonnal, ahogy elültetted őket. Várni kell rájuk. - De miért kell várni, én már nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz belőlük! - Tudom, hogy kíváncsi vagy, de a magoknak szükségük van három dologra ahhoz, hogy nőjenek. - Hát akkor hozzunk három dolgot, mama. - Mind a három itt van, Lola. A mag akkor növekszik, ha kap vizet – és mi meglocsoltuk. A növény akkor lesz jó erős és egészséges, ha kap napfényt – ezért vittük ki a cserepet az erkélyre. A harmadik szükséges dolog pedig nem más, mint az idő. Időt kell adni a kicsi magocskáknak, hogy cseperedjenek, kibújjanak a földből, megerősödjenek, növekedjenek, és a végén megajándékozzanak bennünket – egy meglepetéssel. Hú, ez a meglepetés-ötlet, ez nagyon tetszett! Talán szép kék harangvirágom lesz. Vagy sárga tulipánom. Csak ne kellett volna rá annyit várni... A mama megengedte, hogy én locsoljam meg a földet minden reggel. Utána segített kihúzni a nagy cserepet az erkélyre. Este pedig, amikor aludni mentem, betettük a szobámba, hogy nehogy megfázzon. A cserépben elkezdődött valami. Egyik reggel kicsi, zöld növény figyelte, ahogy kibújtam az ágyból. „Kikelt a magom, itt van a meglepetés! És zöld!” De a mamám azt mondta, hogy ez még nem a meglepetés, az majd csak később következik, amikor kiderül, mi lesz a kicsi, zöld növényből. „Most kell ám csak igazán odafigyelni rá, Lolám! – mondta nekem. – Locsolni, napra vinni, beszélni hozzá.” „Beszélni?!?”, kérdeztem, mert ezen nagyon meglepődtem. „De hiszen a növény csöndben van és nincsen neki füle.” Akkor az anyukám azt mondta, hogy hiába nem látszik a füle, a növény hallja, ha beszélek hozzá, sőt azt is szereti, ha énekelek neki. Úgyhogy onnantól kezdve minden reggel elénekeltem neki a „Tavaszi szél vizet áraszt, virágom”-at. Este pedig a „Rózsa, tulipán, harangvirágot” a Maszkabálból. És tudjátok, mi történt? Az én kis kertem egyre nagyobbacska lett! Először kicsi fehér virágokat növesztett, aztán zöld bogyókat. Végül, egyik reggel a mama odaguggolt a cserép mellé és azt mondta: „Itt az idő! Megérett a meglepetés, gyere, szedd le, megeheted reggelire.” Hát én már ezen nagyon meglepődtem, mert mi az, hogy megehetem a meglepetésemet?! És akkor megláttam: ott nevetett rám, az én virágoskertem levelei között elbújva, egy pirospozsgás, érett kis bogyó. Paracsidom! Az én saját paracsidomom! Gyorsan leszedtem, a mama kettévágta, én meg rátettem a vajas pirítósomra. Ez volt a világ legeslegfinomabb reggelije. Egyenesen az én kis paracsidom- kertészetemből!