Az ifjú hölgy szeme elkerekedett:
– Ön egy király, uram?
– Ne mondd, hogy még ennyit se tudsz! És most… most tűnj a szemem elől, ne is lássalak! – intett a pirospozsgás ellentmondást nem tűrően.
– Maga nekem, király vagy sem: nem parancsol! – jelentette ki az ifjú hölgy, és csak azért is letáborozott az út szélén, majd kinyitotta a piknikkosarat.
Az állítólagos király ettől a mozdulattól láthatóan felélénkült. A kosár másik oldalához ült, és anélkül, hogy engedélyt kért volna rá, lecsapott a kosár tartalmára:
– Ó, micsoda meglepetés! Terítő, szalvéta, kés, villa, kanál, tányér… – kapkodta ki sorban a tárgyakat. – Ez a rugó, ez micsoda?
– Habverő! – jegyezte meg fagyosan az ifjú hölgy, és kikapta a fiatalember kezéből a konyhai eszközt, mert az már a habverő fejét ugráltatta a talajon, azt mondogatva, hogy: „Dajing, dajing, dajing...”. (Rém idegesítő volt.) Ám láthatóan fel sem merült benne, hogy esetleg nem rendjén való, amit csinál. Tovább kutakodott a piknikkosárban: megcsörgette a tojásfőző órát, pingpongütőnek használta a serpenyőt, labdának a mosogatószivacsot – aztán szétszórta a receptkártyákat. A hölgy egy idő után már nem is próbálta megakadályozni, csak hagyta, hadd tombolja ki magát – közben meg erősen remélte, hogy ez a kutakodás mihamarabb befejeződik.
– Ezek fűszerek? – dúlta fel később az állítólagos király a zacskók sorát, teljesen fölborítva az ábécérendet.
– Ahogy az a tasakokon is fel van tüntetve – epéskedett a piknikkosár tulajdonosa, majd kezdte volna visszapakolni a kosarat, amikor a pirospozsgás fiatalember lecsapott az enni- és innivalókra. Másodpercek alatt tüntette el a macimézet, falta be a két kiflit és a paradicsomot, nyakalta be a gyömbéres-citromos teát. Az ifjú hölgy csak annyit tudott mondani szemrehányóan:
– Bátorkodom megjegyezni: ma még nem is reggeliztem… – mire a „reggeliztem” szóhoz ért, a pirospozsgás már el is fogyasztott mindent.
– Ez, sajnos, most csak nekem volt elég! – mondta, miközben beletörölte a száját a kék mintás vászonszalvétába. Látszott rajta, hogy egyáltalán nem sajnálja a történteket.
Az ifjú hölgy nem tudta eldönteni, mit csináljon. Sírjon? Nevessen? Kiabáljon? Kérje ki magának a fiatalember viselkedését? Értené egyáltalán ez az állítólagos király, mi az ifjú hölgy baja? Egyáltalán: miféle király lehet egy ilyen alak?
– Miféle király felséged? – tette föl ez utóbbi kérdést a hölgy fennhangon is.
– A legnagyobb, természetesen! – vetette hátát a pirospozsgás alak jóllakottan egy jegenyefa törzsének.
– Ezt mindjárt gondoltam… De kik fölött uralkodik?
Az állítólagos királyt a kérdés láthatóan zavarba hozta:
– Hát… a népem fölött… ugyebár…
– Ez érdekes. És milyen népről is van szó egész pontosan? – érdeklődött tovább a hölgy.
– Hát az… alattvalóimról… – jött egyre nagyobb zavarba a király.
– És merre élnek az alattvalói, uram? Akarom mondani: felség?
– Hát… a birodalmamban élnek!
– Jó, de merrefelé esik ez a birodalom? – kezdte elveszíteni a türelmét a hölgy.
– Mondd: te most kötözködsz velem? – csattant fel a király is.
– Igazán nem áll szándékomban, felség, de szerintem egy király attól király, hogy bölcsen és igazságosan uralkodik a népe felett. Méghozzá: a saját birodalmában. Már, ha van neki. Mert ha nincs népe, nincs birodalma, lehet bölcs, lehet igazságos: csak király nem lehet.
A fiatalember egy másodpercig szóhoz se jutott.
– Szerintem viszont egy király attól király, mert az apja azt mondta neki, hogy az! – vágott vissza végül vérvörös fejjel. – Aki pedig királlyal találkozik, annak kutya kötelessége ajándékot adni az uralkodónak, vagy legalább valami kibontható, aprócska meglepetéssel a kedvében járni.
– Ugyan, miért kéne? – emelte égnek az orrát a hölgy.
– Csak! – emelte égnek az orrát a fiatalember is, ugyanúgy. Aztán elfutotta a pulykaméreg: – Na, idefigyelj, te jöttment, bemutatkozni képtelen, meglepetést önszántából nem adó kis… kis…
– Tündér – mondta szerényen a hölgy.
Tobább>
|