Füstfaragó Jakab nem volt alvajáró, vagyis olyan ember, aki álmában mászkál a háztetőkön. Nagyon is éberen rótta a házak tetejét, hiszen a kéményseprés volt a becsületes mestersége. Még esténként is a cifra palota, a városház kéménye mellett, a szélkakas társaságában szeretett üldögélni. A magasból letekintve egész Palotást láthatta, amely felülről nézve olyan volt, mintha maga az Úristen tartaná a tenyerén. E tenyér közepén a kerek Vásár tér terpeszkedett. Napközben a zöldséges kofák kiáltozásától és nevetésétől volt hangos, de estére elcsendesedett. Jobb szélén a piac üres deszkapadjai derekukat ropogtatva éppen alváshoz készülődtek. Északi felén, amikor a toronyóra elütötte a hatot, a Péter-Pál-templom aranygombján megcsillant az utolsó napsugár. Előtte díszes kovácsoltvas keretben a város kőből épült díszkútja feketéllett a félhomályban. A hüvelykujj, a Liget egy bokrokkal körülölelt rét volt, ahol minden esztendőben a cirkuszosok és a vásárosok vertek tanyát, a népek nagy gyönyörűségére. A kéz mutatóujja a Promenád volt, a sétatér. Vasárnaponként itt sétálgatott kiöltözve a város apraja-nagyja. A hölgyek felvették a Kalapos Marie-tól rendelt színes, tollas-virágos franciás kalapjukat, és széles mosollyal fogadták a férfiak csodáló tekintetét. Ünnepkor az aranygombos kabátokban feszítő rézfúvós zenekar masírozott rajta föl és alá. Dumsztri-ritti, dumsztri-ritti, ri-ti-ti, ri-ti-ti, ri-ti-ti, ti! Tramta-rára, tramta-rára, tramta-ratata, ratata, ratata, dumm! Így felelgetett egymásnak a cintányér és a trombita, amelynek a végére az üstdob puffanása tett pontot. A gyerekek kacagtak, színes lufikat szorongattak a kezükben, és akkora vattacukrokat faltak, hogy ki sem látszott a fejük mögüle. A középső ujj, a Vásárlók utcája messzire, egészen a tóig nyúlt. Két oldalán a boltok kirakatai sorakoztak. Az öreg Vekni pék műhelyéből édes fahéjas kalács illata áradt az utcára. Vitrinjében ropogósra sült kiflik, zsemlék, csigák és rudak csábították a járókelőket. A Krajcáros szatócsboltban mindenféle áru kínálkozott: kocsikenőcs, jancsiszeg, élesztő, gyufa, házicérna, petróleum... Csupa apró, hasznos holmi. A sorban az Arany Oroszlán patika következett, majd a Rigójancsi cukrászda, azután Kaptafa Tónió cipészműhelye és Marie franciás kalapszalonja, ahová Jakab tekintete minduntalan vissza-visszakanyarodott, egy bizonyos sárga kalapka felbukkanására várva. A gyűrűsujj, a Mesterek utcája volt a leghangosabb. Napestig fúrtak-faragtak, krampácsoltak a műhelyekben, közben kurjongattak, fütyörésztek vagy éppen a teringettét cifrázták az inasok. Nyugatról a kisujj, az Árva sor kidőlt-bedőlt faviskói határolták a várost. Az utcán törött tükrök, csorba bögrék, lyukas lavórok hevertek szanaszét. Lakói, az „onnan jöttek” bizonyos tartózkodással vettek részt a városka életében. Néha eljártak a piacra zárás után összeszedni a lehullott krumpliszemeket, olykor betértek a templomba, vagy éppen tiszta vizet mertek a kútból. De sohasem meséltek álmaikról, mert azt afféle úri huncutságnak tartották. Vagy talán nem is voltak álmaik. Ünnepkor többnyire behúzódtak kunyhóik homályos sarkaiba, és várták, hogy újra hétköznap legyen.