Dália várúrnő kihajolt az erkélykorlát fölött és nagyot sóhajtott. Sehol egy lovag!
A karcsú kőtoronyhoz három kövezett út is vezetett, meg egy gazzal benőtt, de egyiken sem kóborolt, vagy vágtázott semmilyen lovag, se délceg, se félszeg, se semmilyen.
Bánná is ő, ha kicsit csúnyácska, vagy esetleg hamisan énekel! Ez őt mind nem érdekli, csak az ujjait ne ropogtassa, mert azt ki nem állhatja, csak azt az egyet ne!
Dália várúrnő belesóhajtott a habos kakaójába. A fahéjpor szerteröppent, de Dália észre sem vette. Sóvárogva kémlelte a távolt.
A sóvárgás nagyon ment neki. Olvasta valahol, hogy az ilyen toronyszobai várúrnők már úgy születnek, hogy tudnak sóvárogni. Némelyik lovagregény ehhez hozzáfűzi még az epekedést is, csakhogy efelől Dália egy picikét bizonytalan volt.
Vajon hogy kell epekedni?
2. fejezet,
melyben, – ahogy az várható volt – mégiscsak felbukkan valaki, de messziről nem látszik, vajon csúnyácska-e?
Dália tehát tovább kémlelte a távolt, mely még sosem tűnt ilyen messzinek. Számtalan hasonló napok sorakoztak már e mai nap mögött, s Dália attól tartott, hogy pont ugyanilyen napok sorakoznak előtte is. Ha erre gondolt, a keze is ökölbe szorult dühében, de aztán újra emlékeztette magát toronyszobai kötelességére és a távolba révedt.
Itt kell, hogy megemlítsük, hogy Dália igazán toronyszobához illő várúrnő volt. Bár fekete haja nem ért le egészen a földig, csak a válláig, de selymesen hullámzott, és volt karcsú dereka, kis fehér kacsói, meg igéző tekintete is, távolba révedésre alkalmas. Ő maga mégis hasztalannak érezte szépségét, hiszen senki nem látja, senki sem értékeli.
Aznap egyébként majdnem mégis lement a tornyot körülölelő rétre, olyam hívogatóan piroslottak a pipacsok. De aztán eszébe jutott a 698 lépcsőfok lefelé, s végül inkább a távolba révedt.
Ekkor történt, ezen a szerdán, – mert éppen szerda volt –, hogy valaki közeledett az egyik – éppenséggel a gazzal benőtt – ösvényen. De még hogy közeledett! Dália szinte kővé dermedt a meglepetéstől és a csalódottságtól. Ez a valaki épp csak úgy jött, mondhatni sétált, mintha nem lenne tisztában tettének kivételes mivoltával. Dühítően hétköznapi séta volt ez, várúrnőhöz nem méltó közeledés egy lovag részéről.
Dália gondolkodóba esett. Se paripa, se muzsika?
Mi lenne, ha egyszerűen becsukná az erkélyajtót és behúzná a függönyt?
De nem, ezt nem teheti. Hiszen manapság – ezt is olvasta valahol – oly kevés a lovag, nem bánhatunk velük pazarlóan. Ki tudja, jön-e másik?
Így ott maradt és szívét-lelkét beleadta, olyan sóvárogva nézett.
Az epekedéstől ezúttal eltekintett.
3. fejezet,
melyben a jövevény megérkezik, de a toronyból csupán apró pontnak látszik, így külleme továbbra is rejtély marad
Végül nem is volt szükség epekedésre, mivel Dália olyan magasan ücsörgött, hogy a jövevény nem tudta kivenni az arcát. S mivel józan gondolkodású lovag volt, így látatlanban nem vette ki tarisznyájából a lantot, melyet amúgy is elsősorban önvédelmi célokra használt, vadállatok és hárpiák ellen. Ezért inkább csak felintegetett Dáliának és így kiáltott:
– Lejössz? Vagy felmenjek én?
Dália majd’ megpukkadt mérgében. A szakirodalom nem így ábrázolja az első találkozást! Tétovázott. Ledobhatná például a réz teáskannát, s azzal mindjárt ártalmatlanná is tehetné ezt a félresikerült lovagot. Vagy átnézhetne rajta révetegen, mint egy teljesen érdektelen, sőt zavaró folton az alkonyi tájban.
De nem! A várúrnő-etikett kimondja, hogy minden lovag megérdemel egy esélyt, kivéve, ha mást súg az ösztönünk, vagy ha nem szimpatikus az illető. Ezért Dália kecsesen kiejtette kacsójából a keszkenőjét, ami várúrnő nyelven azt jelentette:
– „Feljöhetsz!”
4. fejezet,
melyben mindenki el van foglalva a saját gondolataival, mivel 698 lépcsőfok megmászása elég sokáig tart
Dália a tükörhöz szaladt. Aztán eszébe jutottak a lépcsők és kényelmesebb tempóra váltott. Azt a 48 selyemvirágot bőven lesz ideje a hajába fonni, és még rendet is rakhat a toronyszobában, persze csak olyan hétköznapit, semmi túlzót. Azért a lovagregényeket bedugta egy párna mögé és kicsit még gyakorolgatta a sóvárgó pillantást a kézitükrében, noha erre semmi szükség nem volt, olyan jól ment már.
Ez alatt a lovag – nevezzük Daliának, hiszen ez a neve! – felfelé masírozott a 698 lépcsőfokon. Az járt a fejében, hogy akkor már miért nem 700, és különben is, vajon miért dobtak a fejére egy hímzett rongydarabot, tán ez valami üdvözlés errefelé?
Egyébként meg arra nevelték, hogy mindig segítsen a rászorulókon, és ha ez a hajadon itt mindenféléket kidobál az erkélyről, akkor lehet, hogy valami baja van. Esetleg ez egy titkos jel, talán rabságban van, és így üzen, hogy mentsék meg.
Dalia szorosabbra fonta ujjait a lant körül. Már a 623. lépcsőfokon járt.
5. fejezet,
melyben Dalia és Dália első pillantásra félreértik egymást, ám ez senkit nem akadályoz meg abban, hogy megmaradjon a tévhitében
Három koppantás a díszesen faragott ajtón, s Dalia belépett a pasztellszínű selymekkel ékesített, s művészi hétköznapiságot sugalló toronyszobába. Dália egy pillantással felmérte őt.
„Aha!” – gondolta. „Szegény, mint a templom egere, vagy pedig nem ad magára. Sajnálatos. Másrészt viszont, ha megborotválkozna, talán, igen…, mégiscsak…, persze, ki tudja?” De hangosan csak annyit mondott:
– Köszönöm, hogy eljöttél, ó nemes lovag!
Dalia csodálkozva bámulta a fekete hajú szépséget. Nem sok minden jutott eszébe. Aztán valami mégiscsak és így szólt:
– Ezt itt leejtetted az erkélyről. – Azzal átnyújtotta a keszkenőt. A kísértésnek pedig, hogy előtte beletörölje a lépcsőmászásban megizzadt homlokát, hősiesen ellenállt.
Dália bűbájos mosoly mögé rejtette csalódottságát. Magában azt gondolta, hogy ez a faragatlan lovag nem ismeri a toronyszobai etikettet. De ettől persze ő még nem eshet ki a szerepéből.
– Köszönöm, ó, hős vitéz, hogy eljöttél szabadításomra! – próbálkozott ismét.
Dalia meghökkent. De mivel a tettek embere volt, megmarkolta a lant szárát és azt kérdezte:
– Hol van a fogvatartód? Hadd végezek vele!
Dália kis híján toppantott egyet a masnis topánkájával. Miről beszél ez az ostoba idegen?
– Száműzetésem pont addig tart – rebegte dühe ellenére is meggyőző szelídséggel –, míg egy hős lovag értem nem jön, s ki nem szabadít magányom kőtornyából.
Dalia a fejét vakargatta. A lantot visszatolta a tarisznyájába.
– Nincs itthon a gonosz pára? – kérdezte kissé bizonytalanul, mert igencsak tetszett neki ez a fekete hajú leány, annak ellenére, hogy eddig nem sokat értett belőle.
– Ó, a magány az én rabtartóm, a várakozás az én bilincsem – sóhajtotta Dália, és a keserűség még könnyeket is csalt a szemébe. Micsoda ostoba fajankó ez!
– Végül is nem vagy bezárva, ugye? – Dalia kezdte átlátni a helyzet bonyolult szövedékét. – Akkor miért nem mentél ki eddig a toronyból?
Dália ekkor végképp feladta.
6. fejezet,
melyben majdnem véget ér a történet, de aztán Dalia nagy nehezen kitalál valamit
Dália tehát úgy döntött, hogy rövidre zárja a látogatást.
– Köszönöm, hogy beugrottál, nem is tartóztatlak tovább – szólt hidegen.
– Egy pohár víz azért jólesne – mondta Dalia, és érzete, hogy valami hiba csúszott a viselkedésébe, igaz, ha kerékbe törik, se tudta volna megmondani, hogy mit rontott el. De úgy sejtette, jóvá kell tennie az eddigieket. Mit is tehetne… Mit is…?
– Szép szoba – nyögte ki végül, már-már diadalmasan.
– Köszönöm – válaszolta Dália hűvösen, és metszett kristálypohárban – csak ilyenek álltak nála a vitrinben – vizet nyújtott Daliának.
Dalia megköszönte, s pohárral a kezében elhelyezkedett az egyik bársonnyal bevont virágmintás kanapén. De mivel valami nyomta a hátát, a kék madaras párnát odébb tolta. A párna mögött pedig nagy halom papírba ütközött a keze.
Dália fülig vörösödött, miközben Dalia egyesével kiszedegette a háta mögül legkedvesebb olvasmányait: A lovagok 12 típusa, a Várúrnő mimikai gyakorlatok, A szerenádhallgatás nagy kézikönyvé, meg az Elvesztettem zsebkendőmet című romantikus lovagregényt.
Dalia ámult-bámult. Miket olvasnak egyesek! És ez a sok pávaszerű ficsúr a borítókon! Mintha a saját gazdáját látná.
De hangosan csak annyit mondott:
– Finom volt a víz, köszönöm.
|