– Ott van például a szakács – mondta Pattoginé. – Havonta kapja a fizetését. Ráadásul rengeteget eszik. És még a kislánya is vele van. Az a kölyök több tányér ételt eszik naponta. – Elküldenéd a szakácsot? – kiáltotta ijedten a férje. – El akarod bocsátani Tónit? Akkor mi lesz velünk? Neked kell majd főznöd, holott csak zöldbabos fasírtot tudsz készíteni, ráadásul az is ehetetlen! A kerti munkát is Tóni végzi. Nem tehetem ki a szűrét. – Nem kell elbocsátani – mondta Pattoginé. – Csupán meg kell kurtítani a bérét. Közöld vele most rögtön! – Ennél is kevesebb bért adjak? – sóhajtott fel a főnök. – Minden fizetésnél van kevesebb! – Akkor közöld vele te! – Nem, neked kell megmondanod. Rajta, indulj! Ott van a konyhában. A kertben zöldellt a fű, az ágyásokban nyíltak a virágok. Az ágyások mögött a magas gesztenyéken és bükkfákon feketerigók daloltak, azon túl pedig már kezdődött az erdő, a szarkák és a varjak tanyája. A kert végében egy kislány sétálgatott. Oti volt, a szakács lánya. Lehajtott fejjel mendegélt, elhullott tollakat keresett a földön. Madártollakat gyűjtött ugyanis, a padláson egy régi párnahuzatban őrizte őket. Ismét összeszedett egy maroknyit, amikor észrevette, hogy egy halott madár fekszik az akácfa alatt. – Egy ökörszem! Jaj, szegényke! – kiáltott fel Oti. Felnézett a magasba, és az akác egyik ágán egy eleven ökörszemet pillantott meg, aki épp nagy hangon dalolt. Oti valamennyi madarat ismerte a kertben. Ez Tütü volt. – Csúúúú-tititi-tűűű – fújta a kismadár teli torokból. – Nézd csak! – mutatott Oti a halott madárkára. – Láttam-tam-tam – énekelte az ökörszem. – A nénikém. Nem szá-mi-mi-mi-mít. Csak a nénikém. Oti igencsak érzéketlennek találta, hogy Tütü így beszél a nagynénjéről. – Eltemessem? – kérdezte. – Tedd, amit nem hala-la-la-laszthatsz holnapra-ra-ra – dalolta Tütü. – Fészket építettem, és feleségem, Bella ma rakja le az első tojását! Oti épp talált egy alkalmas helyet, hogy eltemesse a madárnagynénit, amikor Betyár kutya loholt felé nyugtalanul csaholva. – Gyere gyorsan! Apádra megint rájött a roham! Lábasokkal és villákkal dobálózik! Gyere hamar, vau, vau! – kiabálta. Oti otthagyta a madarat, és keresztülnyargalt a gyepen. Az apjára megint rájött a roham. Tudta, hogy ez mit jelent. Dühkitörése van: ilyenkor vadul csapkod, mindent tönkretesz maga körül. Oti lélekszakadva futott a hotel felé. Szembetalálkozott a kövér macskával. – Késő, Oti – közölte a macska a hírt. – Az apád egy lerágott csirkét vágott a főnök fejéhez. Elbocsátották. Amikor Oti kinyitotta a konyhaajtót, az apja kimerülten és sápadtan ült egy széken, homlokán izzadságcseppek. A dührohamon már túl volt, a konyhában azonban törött tányérok, tálak, hal- és csirkecsontok, tekergő tésztaszálak hevertek szerteszét. – Papa! Hiszen megígérted, hogy nem tombolsz többé! Tóni, a szakács, megtörölte homlokát, és felsóhajtott. – Nem tehetek róla – mondta. – Elvesztettem a fejem. Oti hozzálátott, hogy összesöpörje a cserepeket. – Tényleg kirúgtak? – kérdezte. Tóni szomorúan bólintott. Egy könnycsepp gördült le a csokornyakkendőjére. – A fejéhez vágtam egy csirkét – mondta csüggedten. – Becsméreltem, és azt kiabáltam neki, hogy embernyúzó. Megint kevesebb munkabért akart adni, pedig már így is nagyon kevés. Erre azonnali hatállyal kirúgott. – De hiszen nem lehet csak úgy kirúgni valakit! Nem teheti meg! – Ó, drágám, te is tudod, hogy nincsenek papírjaim. Azzal, akinek nincs papírja, bármit meg lehet tenni. Bagóért dolgoztathatnak, kényükre-kedvükre elbocsáthatnak. Oti gyakran hallotta az apjától, hogy „nincsenek papírjai”. Azt azonban nem tudta, hogy ez pontosan mit jelent. Minden embernek szüksége van papírokra. Papírok nélkül nem lehet élni. De miféle papírokról van szó? – Gyere, kicsim. Szednünk kell a sátorfánkat – vette le az apja a szakácssüvegét. – Hová megyünk, papa? Mindig azt mondod, hogy nem tudsz más állást szerezni papírok nélkül. – Van autónk, aranyom. A mi kis furgonunk. Vándorolunk majd, és itt-ott letáborozunk. Oti az utolsó ételmaradékot is feltörölte a konyhapadlóról. – Vándorolni... Tulajdonképpen klassz dolog! Van hálózsákunk meg kempingfőzőnk. Ha esik, éjszakázhatunk az autóban. De azért kár, hogy el kell mennünk. Az összes kerti madárral összebarátkoztam. Meg Betyár kutyával és Trixi cicával. – Találunk új barátokat – mondta Tóni. – Mindenütt élnek madarak, kutyák és macskák. Gyere, Oti! Abban a pillanatban fékcsikorgás ütötte meg a fülüket: egy autó állt meg a szálloda előtt. – Vendégek? – kérdezte Oti tétován. Tóni kinézett az ablakon. – Úgy látszik. Egy idegen autó. Szállóvendégek. És most már nincs szakácsuk. Remek! Na, induljunk! – Várj csak egy kicsit, papa! – tartóztatta fel az apját Oti.   Rohadt lé A Sárgarigó szállóba végre vendégek érkeztek. Két francia úr a feleségével. Bőröndjeiket az autóban hagyták, és mind a négyen egyszerre beszéltek Pattogi úrhoz és feleségéhez. – Nem értem – habogta Pattogi úr. – Valamit kérdeznek. Mit akarnak? – Valami olyasmit mondanak, hogy „rohadt lé” – felelte a felesége. – Hogy értik? – Nem tudom. Hívd ide a szakácsot! Ő tud franciául. – A szakácsot? Épp most rúgtam ki! – Jó, de még nem ment el. Itt áll a furgonja. Tóni még valóban nem távozott. Az apró konyhaablakból bámultak kifelé Otival. Ám onnan csak az imént érkezett autó sárhányóját látták. – Drága autó, az egyszer biztos – jegyezte meg Tóni. Betyár, a kutya az ajtót kaparta. – Külföldiek – szólalt meg a kutya. – Franciák. A főnök nem érti őket. – Kár – mondta Tóni. – Te talán jobban boldogulsz velük – biztatta Betyár. – Én épp távozóban vagyok. Most rúgtak ki, nem rémlik? – mondta Tóni. – Mégis csak jó lenne, ha odamennél segíteni – noszogatta a kutya. – Nem. Már nem dolgozom itt, vagyis... Valaki ismét megjelent a konyhaajtóban. Pattogi úr dugta be a fejét, és hozzáfogott: – Figyelj csak, Tóni... Tóni hallgatott. – Négy francia érkezett, és nem értjük őket. Tóni hallgatott. – Te olyan jól beszélsz franciául, Tóni... – folytatta a főnök. A szakács még mindig hallgatott. – Valami rohadt léről beszélnek. – Rohadt levesről? Az meg hogy lehet? Hiszen csak most érkeztek! Mire panaszkodnak? – kiáltott fel meglepetten Tóni. – Nem tudom – felelte Pattogi úr. – Légy szíves, gyere velem! Oti megbökte az apját. – Menj! – bátorította. Tóni a fejébe csapta szakácssüvegét, és főnökével tartott a teraszra, ahol a hölgyek és az urak zajosan karattyoltak franciául, miközben időnként a magasba mutogattak. Amint meglátták a szakácsot, hozzá intézték szavaikat. Tóni figyelmesen hallgatta őket, majd azt mondta: – Uí, Uí. – Aztán hirtelen a fejét rázta, és azt kiáltotta: – Non, non, non! – Mit akarnak? – kérdezte Pattogi úr. – Milyen rohadt lére panaszkodnak? – Nem panaszkodnak semmilyen rohadt lére – mondta Tóni. – Rohadt levet szeretnének enni. – Rohadt levet? – Roitelet-t. Ökörszemet. Franciaországban ökörszemet is esznek! – Ökörszemet... – csodálkozott Pattogi úr. Életében először vette észre a madarakat kertjében. – Azok ökörszemek? – kérdezte. – Igen, rengeteg van belőlük – felelte Tóni. – Akkor kaphatnak – mondta a főnök. – Mondd meg nekik, hogy annyi ökörszemet ehetnek, amennyit csak akarnak. Ó, micsoda olcsó kis vacsora lesz! Majd jó drágán adom, nekem meg semmibe sem kerül. Lepuffanthatod őket, Tóni. Mindjárt hozom a puskámat. – Nem! – kiáltott fel Tóni. – Nem lövök le egyetlen ökörszemet sem. Ők a barátaim, ráadásul költési időszak van. Már megmondtam a franciáknak, hogy non, non, non! – Akkor én azt mondom: uí, uí, uí! – közölte a főnök. Azzal a vendégek felé fordult: – Uí, Uí! Natürel! Tele vagyunk rohadt lével! Előhozta a puskáját a portáról, és Tóni kezébe nyomta. – Meg van töltve, úgyhogy rajta: tudom, hogy jól bánsz vele! – Nem teszem meg, nem akarom! – tántorodott hátra Tóni. – Akkor továbbra is ki vagy rúgva – bosszankodott Pattogi úr. Vissza akarta vinni a fegyvert, ám az egyik francia kikapta a kezéből. – Ők akarják lelőni a madarakat – rémült meg Tóni. – Remek, csak csinálják! – mondta a főnök, és bement a borért, amit a vendégek rendeltek. Tóni ijedten figyelte, mi történik. A francia a bozótba lopódzott a fegyverrel, és óvatosan becserkészett egy madarat a fán. A másik francia azonban féltékeny lett, és utánaindult. – Hadd lőjek én elsőnek! – kiáltotta franciául. – Sokkal jobban lövök, mint te. – Tágulj innen! – kiabálta a másik. Mindketten fogták a fegyvert, a két végénél ráncigálták, hajba kaptak, dulakodtak. A hölgyek sikítozni kezdtek, a madár elrepült, a fegyver pedig elsült, éppen amikor Pattogi úr megjelent a borral. A golyó a füle mellett süvített el. A tálcát azonban – rajta a két üveg vörösbor, négy pohár és egy tányér sós rágcsálnivaló – telibe találta. A fülsiketítő csörömpöléstől egy pillanatra mozdulatlanná merevedtek a vendégek. Pattogi úr holtsápadtan lerogyott. Letörölte a bort az arcáról és az ingéről, és próbálta megőrizni udvariasságát. – Semmi baj – nyögte fájdalmas mosollyal. Pillantása a szakácsra esett, aki egy bokor mögött állt, és a hasát fogta a nevetéstől. – Te... te csirkefogó – sziszegte dühösen, és Tóni kezébe nyomta a puskát. – Eredj az erdőbe! – kiáltotta. – És vissza ne gyere egy kosár döglött ökörszem nélkül!   VISSZA AZ APAMESÉKHEZ>>

<<VISSZA A KISISKOLÁS OLDALRA