Az eredetileg 2010-ben megjelent kötet Pulitzer-díj jelölt volt non-fiction kategóriában, szerepelt a The New York Times bestseller listáján, 17 nyelvre fordították le. Carr ezután következő művei: a 2014-es The Glass Cage (Üvegketrec), és az idén nyáron megjelenő Utopy is Creepy (Hátborzongató utópia) is hasonló kérdéseket feszegetnek. 2005-ben blogján komoly kritikát fogalmazott meg a Wikipédiával szemben, 2008-ban jelent meg az Atlantic magazinban „Elhülyít-e bennünket a Google?” című, nagy vitát kiváltó írása.
A közelmúltban elhunyt Umberto Eco A rózsa neve című regényében vak szerzetesként halhatatlanná tett Jorge Luis Borges sokak szerint már a múlt század derekán megelőlegezte az internet eljövetelét Bábeli könyvtár című elbeszélésében. Borges sem tartozott a feltétlen derűlátók közé, említett elbeszélésében azt írja például, hogy „ma már tudjuk, hogy egy értelmes sor vagy egy pontos hír körül mérföld hosszúságú esztelen kakofónia, verbális limlom és összefüggéstelenség található” a könyvtárban. Ebben a kötetben
Carr olvasói is józan, szkeptikus hanggal találkozhatnak, amihez hasonló manapság szinte alig hallható
az internet diadalmas elterjedését ünneplő, a „hozzáférés” új istenét dicsérő, a nyilvános diskurzust uraló technológiai hurráoptimisták kórusa mellett. Carr a digitális bevándorlónak tekintett X generáció tagja, vagyis felnőtt fejjel ismerkedett meg a számítógépek és a web kínálta lehetőségekkel, így az Y és Z nemzedékek többségével szemben még van személyes tapasztalata az elmélyült (könyv)olvasásról.
Írása elején frappánsan mutatja be saját, az Analóg Ifjúságtól a Digitális Felnőttkorba vezető – a Commodore-tól a Twitterig ívelő – számítógépes karrierjét. Az első lelkesedés és szédület elmúltával azonban számos gyanú ébredt benne az új technológia egyértelműen áldásosnak beállított hatásaival kapcsolatban. A McLuhan médiaelméletét felidéző, az agy újraprogramozásával, illetve az elmúlt évszázadok technikai fejlődésének kulturális visszahatásaival foglalkozó fejezetek után az internethasználat következményeivel kapcsolatos fenntartások és kételyek kifejtése alkotja a kötet második felét. A szerző mindezt számos, érveit jórészt alátámasztó izgalmas és ötletes szociálpszichológiai és más kísérlet bemutatásával teszi, nem hallgatva el, de lehetőség szerint cáfolva az állításaival szembeni ellenérveket. Külön fejezetben foglalkozik a lineáris olvasást és gondolkodást felváltó, „multitasking” üzemmódhoz szoktatott „zsonglőragy” működésével, illetve a „Google egyház” térhódításával.
Carr fenntartásai elsősorban a hagyományos lineáris olvasás és könyvalapú kultúra, vagyis, a Gutenberg galaxisnak nevezett ötszáz éves időszak domináns tudástárolási és befogadási eljárásait alapjaiban kikezdő netes böngészéssel és képernyős olvasással kapcsolatosak. Az új médium – McLuhan tételét igazolva – átformálja magát az üzenetet, annak tartalmát, illetve a befogadás módját, ezen keresztül pedig a kultúra teljes univerzumát. Ennek következményei kiterjednek egészen az emberi agynak az igénybevételhez gyorsan alkalmazkodó „újrahuzalozásáig”, vagyis a neuroplaszticitás ma már bizonyítottnak tekinthető jelenségéig.
Carr egyik fontos állítása szerint – a könyvolvasással ellentétben – monitoron szinte lehetetlen az elmélyült olvasás, a médium természete nem engedi meg a koncentrációt, a figyelem tartós összpontosítását, a szövegekben történő elmerülést, és nem kedvez a kitartó, az olvasottakat megemésztő és feldolgozó szellemi munkának sem. Ennek szerinte beláthatatlan következményei lesznek az irodalmi és tudományos művek tartalmára, illetve az elmélyült és kreatív gondolkodás esélyeire is. „Az interneten belépünk egy olyan környezetbe, amely elősegíti a felületes olvasást, a sietős és megzavart gondolkodást, valamint a felszínes tanulást.” (151.p.)
A „félbeszakító technikák” által uralt, felgyorsult és töredezetté vált (vagy üzleti okokból azzá tett) információ áramlásban való részvétel, a hiperlinkek nyújtotta vonzó lehetőségekkel kibővült netes böngészés aligha más, mint a dekontextualizált ismeretmorzsák, esetleges és hullámzó színvonalú értesülések áramlatában való kétségbeesett fulladozás, a mennyiség uralma a minőség felett. Szervező és rendező elv, kontextusba helyezés, alapos feldolgozás nélkül ezek az információ törmelékek kelthetik ugyan a tájékozottság benyomását, ám valójában nem adnak mást, „ijesztő tájékozottságot a lényegtelenben” (Hamvas Béla).
„Az interneten való kereséskor nem látjuk az erdőt, de még csak a fákat sem. Csupán gallyakat s leveleket látunk.” (120.p.) Carr filozófia és irodalom szakos egyetemi hallgatók példáit idézi, akik immár feleslegesnek találják a hosszú és fárasztó könyvek elolvasását, hiszen „a világhálón hamarabb hozzájutnak mindahhoz az információhoz, amire szükségük van” (21-22.p.) De hogyan fest vajon a weben „információ” formájában a Phaidrosz, a Zarathustra vagy A Karamazov testvérek?
Egy pár soros, ki tudja kik által és milyen színvonalon összerakott Wikipédia szócikk tényleg pótolhatja a művek elolvasását?
Valóban a „kötelezők röviden” típusú „műveltségé” a jövő? Az ilyen módon gondolkodó „filozófusok” és „irodalmárok” megszaporodása egy szép új világ kezdetét, egyben az európai kultúra végét is jelentheti.
Lányi András egy közelmúltban megjelent remek írásában így fogalmaz:
„Megszabadultunk az emlékezetünket őrző történetek túlnyomó többségétől (mesék, mítoszok, legendák, mondák, személyes elbeszélések), a mai civilizáció maga semmisíti meg saját kulturális örökségét, annak a tudásanyagnak a javát, aminek felemelkedését köszönheti. (…) Manapság a műveket, melyek a hagyományt hordozzák, túl hosszúnak vagy túl bonyolultnak találják, a szöveg tiszteletét az interaktivitás akadályának, a történeti kontextus (hagyomány) tiszteletét xenofóbiának. A műveltséget pótolja az adatbázisok kezelésében szerzett jártasság, az igaz, a szép és a jó értelméről zajló párbeszédet a kereslet és kínálat játéka, a bölcsességet a szakszerűség.”
Lányi fenti megállapításai – nem meglepő módon – egybecsengenek Carr komor következtetéseivel a tudás jövőjét illetően.
Carr bátor és provokatív könyvet írt, amit jó szívvel ajánlok minden nyitottan gondolkodó érdeklődőnek, aki elviseli, ha alapvető meggyőződéseit kérdőjelezik meg, és megcsontosodott nézeteire kérdeznek rá. Azon ritka művek egyik ez a könyv, ami a nyilvános beszédteret uraló szép számú álprobléma helyett valódi és lényeges kérdéseket vet fel a kultúra és az ember jövőjével kapcsolatban.
Annál szomorúbb, hogy magát a könyvet is utolérte a benne sokat emlegetett sekélyesség, megjelentetését például érezhetően nem hátráltatta nyelvi lektor akadékoskodása a silány fordítás miatt. A szöveg hemzseg a helyesírási vétségektől és stílusbűnöktől, az „amely’” névmás és az „egy” névelő szinte minden – és sajnos nyomasztóan gyakori – előforduláskor helytelen vagy fölösleges használatától.
Németh Ádám fordító sokszor folytat kilátástalan küzdelmet az angol szöveg megértésével, és szinte minden mondatban alulmarad a helyes magyar szórenddel vívott csatájában. Az eredmény egy „amelyektől” hemzsegő, kínosan gyenge „magyar” változat lett. Az igénytelenségben fordító és szerkesztő egymásra találtak, így a helyenként akár mókásnak is nevezhető félrefordítások, máskor a teljesen értelmetlen mondatok is könnyedén utat találtak a végleges szövegbe.
A jobb sorsra érdemes kötet magyar változatának megjelentetése ezen a gyatra színvonalon önmagában frappáns és nyomós érv Carr kijelentéseinek alátámasztására a sekélyesség térhódításával kapcsolatban…
|