„Jer velem kunyhómhoz, nincs tüzelőfám!” És a tölgyfa követte. Amint egy darabig mentek, elfáradt az ember és így szólt a fához:   „Nagy és erős vagy; vígy el engem a kunyhómhoz!“  A tölgy megállott, és az ember felkúszott egy ágra s a fa aztán tovább ment. Egy rétre érkeztek, egy fehér ökör legelt ottan. Az ember így szólt: „Fám van, de igen jó volna, ha sütni való húsom is volna! Megtehetnéd azt, hogy leüsd ezt az ökröt s vigyük el a kunyhómba!” A fa nem szólott egy szót sem, hanem az ökörhöz ment és vastag ággal úgy fejbe vágta, hogy halva rogyott össze. Ezután ágaira emelte a leütött ökröt és tovább ment. Amint ismét ment egy darabig, találkozott egy szekérrel. A szekeres szundikált és a lovak lassacskán ballagtak odább. Az ember meglátta, hogy a szekeren egy hordó bor van és így szólt a tölgyfához: „Fám volna, húsom is volna, de borom nincs. Nem vehetnéd ezt a hordó bort is ágaidra?” A tölgyfa ismét nem szólott egy szót sem, hanem közel ment a szekérhez, elemelte a hordót és tovább ment. Kis idő múlva egy kis templom mellett haladtak el. Ekkor így szólt az ember a tölgyfához: „Fám volna, húsom volna, borom is volna, de nincs serpenyőm, melyben megsüthetném a húst! Megtehetnéd azt is, hogy levedd a harangot a toronyból! Milyen jó serpenyőt csinálhatnék magamnak belőle!” A tölgyfa nem szólt egy szót sem, hanem közeledett a toronyhoz, benyúlt a torony ablaknyílásán és kivette a harangot. Éppen fel akarta akasztani egy ágára, ekkor villám csapott le az égből, lesújtotta a tölgyfát, az embert az ökörrel és a boros hordóval együtt. Csak a harang maradt sértetlenül s az emberek ismét felakasztották a toronyba s hirdette tovább az Isten dicsőségét.  Ettől az időtől fogva a fák nem mozdulhatnak többé helyükből.  (Herrmann Antal gyűjtéséből)