No, persze, növényben és állatban sem volt hiány, de bolygónk leginkább kisebbnagyobb gyerekben bővelkedett. Volt ott irdatlan nagy meg aprócska gyerek, dagadt gyerek és nyápic gyerek, de amolyan fura gyerek is akadt, amilyet a tükörben látsz. Mivel néhány száznál is jóval többen voltak a bolygón, mondjuk egyszerűen azt: se szeri, se száma, annyi gyerek élt ott. Lévén, hogy egy szál felnőtt sem lézengett a környéken, a gyerekek azt tették, amire csak kedvük szottyant. Senki sem parancsolgatott nekik, így igazán vadócak voltak. Ha a gyomruk korgott, ettek, ha elfáradtak, aludtak, egyébként vég nélkül játszottak, és ebbe senki sem szólhatott bele. Itt korántsem a felnőtteket szapuljuk, hiszen sokan közülük egészen helyesek néha.
A kék bolygó gyönyörű, ám veszélyes is volt. Minden napra annyi veszély, annyi izgalom jutott, hogy attól az összes felnőtt nyomban megőszült volna, és deres fejük csak úgy reszketett volna a kiállt stressztől és aggodalomtól.
Talán ezért nem landolt egy felnőtt sem a bolygón, már amennyire a legidősebb gyerekek visszaemlékeztek, és a csillagászok távcsöve is emiatt kerülte a kék bolygót.
Nos, megkérdezhetné valaki: honnan bújt elő az a sok gyerek? Hogyan sokasodtak? Soha nem nőttek fel? Hogyan születtek meg, ha nem volt felnőtt a kék bolygón? A válasz pofonegyszerű: senki sem tudja.
Mint már említettem, a tudósokat nem érdekelte ez a bolygó, kutatást sem készített róla senki. Tudomásunkra mindössze annyi jutott, hogy vad gyerekek lakják, akik soha nem nőnek fel. A fiatalság kútja valamilyen oknál fogva feneketlen mély a szívükben, és könnyen meglehet, hogy ezek a gyerekek már több száz évesnél is idősebb kort értek meg.
Vége–hossza nem volt a kalandnak a bolygón. A gyerekek szentjánosbogarat üldöztek a sötétben, sziklás szirteken mászkáltak és meleg vizű folyókba ugráltak onnan. Kagylót gyűjtöttek a parton, vagy meglesték, hogyan rakja tojásait nedves homokba a teknősbéka. Aztán ott voltak a hegycsúcsok fészkelő madaraikkal és dermedt, fehér gleccsereikkel, amelyek recsegveropogva nyúltak a tengerbe. Nappal, amikor megjelentek a tigrisek és papagájok, az erdő világos zöldben játszott, ám este, farkasvonítás idején a lomb sötétebb zöldre váltott és éjszakára, amikor előbújtak a denevérek és az ágak között szőrös lábú pókok fonták hálóikat, az erdő zöldje teljesen befeketedett.
Évente egyszer csodálatos dolog történt a kék bolygón. A Kék Hegyek egy eldugott barlangjának apró repedésén beszűrődött a napfény. A barlang nem csak amolyan köznapi barlang volt: rengeteg pillangó aludta álmát benne.
Amint a fény betöltötte a barlang üregét és szárnyukon felragyogott, a pillangók felébredtek. Lassú, nyugodt szárnyrebbenéssel felemelkedtek, és egyenként kirepültek a barlang száján. Azon a napon szárazon és vízen, hegyen és völgyön át a nap nyomában körülrepülték a bolygót, majd este visszarepültek a barlangba, újra elaludtak és egy teljes évig fel sem ébredtek többé.
Nagy csoda és nagy öröm volt a pillangók repülése a kék bolygón. A gyerekek hátukon heverészve bámulták az eget elözönlő pillangókat, amíg azok el nem tűntek a láthatáron lenyugvó nappal.
Igen ám, csakhogy a világ minden izgalma és csodája eltörpül amellett a kaland mellett, amiről történetünk mesél. Hadd következzék a legveszélyesebb, leglehetetlenebb kaland, amiről gyerek valaha is álmodott a kék bolygón.
|