Reggel, mire felébredek, anyu már a konyhában tesz-vesz. Valami különleges lekvárt készít, amit majd kivisz a kézműves vásárra. Kikászálódok az ágyból, megnézem, hogy Pogácsa, a hörcsögöm felébredt-e már. Ha mocorog, akkor benyúlok a ketrecébe és egy kis simogatással jó reggelt kívánok neki. Aztán visszabújok az ágyba, és megvárom, míg anyu bejön, hogy felkeltsen. Hatalmas öleléssel ébreszt minden reggel.
- Bálintka, ideje felkelni! Igyekezz, nehogy elkéssünk!
Megmosakszom és felöltözöm, aztán kimegyek a konyhába. A folyosón megbotlom egy kartondobozban.
- A csilis birsbefőtt! – szisszen fel anya. – Nem tudtam már máshova tenni.
Átlépem a dobozt, meg még két másikat, amikben szintén valami finomság rejtőzik. Letelepszem az asztalhoz, és beleszagolok a levegőbe.
- Fahéjas szilvalekvár? – kérdezem.
- Tegnap este lett kész – anya huncut mosollyal tesz elém egy szelet vastagon megkent kenyeret. Egy szemvillanás alatt eltüntetem. Ledöntök egy nagy pohár kompótlevet is.
- Mindent bepakoltál? A tornacucc nálad van? Az uzsonnád? Nehogy megint az iskolában felejtsd a dobozt – mondja anya, miközben bezárja a lakásajtót. Leszaladunk a lépcsőn, mintha menekülnénk. Nem sok kedvünk van találkozni a ház többi lakójával. Három lakás van a miénken kívül ebben a társasházban, és sajnos mind a háromban rémes alakok élnek. A fölső szomszéd iszonyat tüc-tüc zenéket hallgat, akik szemben laknak, azok meg kecskéket tartanak a kertben. Olyan az udvar, mint egy katasztrófaövezet, tele kecskekakival és szétrágott bokrokkal.
Beülünk a tűzpiros, kicsi Suzukiba és indulunk Szigethalomra, az iskolába. Szigethalom is egy város, de sajnos jobban hasonlít Tökölre, mint mondjuk Budapestre. Épp időben érkeztünk.
- Este a könyvtárban találkozunk! – integetek anyának, aztán futok fel az osztályba.
Az első óra matek. A mértékegység-átváltások elég jól mennek. Nem annyira jól, mint Evesztának, aki tavaly harmadikos létére hatodikosokat is megvert a számolási versenyen, de azért megdicsér Zsuzsa néni. Pedig nem is erőltettem meg különösebben magamat.
Tesin végig kidobósozunk, mert Zsuzsa néninek jó kedve van. Ha rossz kedve lenne, húsz kört kellene futni a tornateremben, de így játszhatunk egész órán. Jól elfáradok, környezet órán el is aludnék, ha a padtársam nem lökne időnként oldalba. De Ricsi nagyon jó fej, nem véletlenül ő a legjobb barátom az osztályból. Rajta kívül Dáviddal és Bencével vagyok jóban, na meg Evesztával, akit csak Evinek nevezünk. A legjobban azt szeretem, amikor napköziben nem kell csinálni semmit, leülhetünk egy asztal köré hátul, röhögcsélünk és beszélgethetünk mindenféléről, ami érdekel minket. Ilyenkor rohan az idő. Sajnos a köri órán egyáltalán nem rohan az idő, talán azért, mert a cserebogár felépítése egyáltalán nem érdekel senkit.
Angolon is elég sokat ficergek, pedig Éva néni még a magnót is behozta. De a fél óra azzal megy el, hogy az egyik lány hisztizik valamiért, és a tanárnő megpróbálja kitalálni, hogy mi baja. Nem sikerül neki, mert Bius maga sem tudja. Összesen két feladatra marad időnk. A második egy táblázat, ahová a családtagjaink életkorát kell beírni. Ha tudnám, hogy mondják angolul, hogy „fogalmam sincs”, akkor beírnám az „apa” mellé, de nem tudom. Inkább kihúzom az egész sort, aztán szerencsére jön a kicsengetés.
Az utolsó óránk ének, de szerencsére nekem más programom van. Az iskolai kórussal vendégszereplésre készülünk egy másik városban. Egy igazi városban, nem olyanban, mint mondjuk Tököl. Szevil néni, a karvezető felállít minket az aulában elhelyezett padokra. A hetedikesek ökörködnek a hátsó sorokban, de se perc alatt leállítja őket. Amikor felemeli a kezét, mindenkinek ugyanazt kell tennie. Ettől valahogy még a legpimaszabb felsős is csöndben marad.
- Kérem abbahagyni végre a dumálást! Jövő héten van fellépésünk, jól gondolom, ti sem akartok leégni! – Szevil néni furcsán beszél, néha rossz sorrendbe rakja a szavakat. Ez azért van, mert Afganisztánból költözött ide, de nem most, hanem már sok évvel ezelőtt. Gyönyörű hangja van, és vicces dalokat szokott a kórusban tanítani, szóval még a nyolcadikosok is szívesen járnak énekkarra.
Egy török népdalt gyakorlunk és egy rock and roll slágert. Ez az óra villámgyorsan elrepül, pedig végig egy helyben kell állnunk. Próba végén kapunk egy listát a jövő heti tennivalókról.
- Nehogy valamelyik nagyokos mondja azt, hogy nem tudja, mikor kell jönnie ünneplőben – nevet Szevil néni, aztán elenged minket.
Mire felérek a terembe, már indul a napközis csoport kajálni. Rendesen sorba kell állnunk, kettesével, aztán masírozhatunk az ebédlőbe. Tojáslevest kapunk, zöldbab főzeléket zöldséges fasírttal. Sokáig elnyammogok rajta, nem vagyok oda a napejos kajáért. Egyébként is, alig várom, hogy végre kimehessünk az udvarra.
Pedig a mi iskolánk udvara olyan lepukkant, hogy lepukkantabbat el sem lehet képzelni. Tavaly még egy másik épületbe jártunk, ott van füves pálya, farönk-mászóka, meg autógumik a földbe ásva, amiken lehet ugrálni. Ezen az udvaron egyszerűen semmi sincs, csak beton, egy rozsdás nyújtó-féleség, meg egy kosárpalánk, amiről leszakadt a háló. Csak lézengeni lehet, vagy tengózni, szóval az ebéd utáni nagyszünetben minden lehetséges helyen tengózni szoktunk. Három pálya van felrajzolva a betonra krétával, de így sem kerül mindenkire sor. Kiesősen játsszuk, szerencsére elég jó vagyok fociban, és nem kell a szünet felét a pálya szélén töltenem.
Egy órát vagyunk kint, utána visszamegyünk a terembe leckét írni. Kábé tíz perc alatt készen vagyok mindennel, de a helyünkön kell maradnunk, amíg mindenki végez. Ricsivel nekilátunk papírrepülőket gyártani, de reptetni nem lehet őket, mert Anna néni nem örül, ha felugrálunk a helyünkről. Aztán végre vége a tanulási időnek, befaljuk az uzsit és rohanunk megint az udvarra. Persze most is csak tengózni lehet, de legalább nem egyhelyben kell ülnünk. Zsófi is beszáll a játékba, az egyik nyolcadikos lány. Sajnos nagyon ügyes, folyton kiejt, a végén már elnézést is kér. Szerencsére hamar itt a négy óra, már csak egyszer kell sorba állnunk és indulhatunk haza.
Danival és Vivivel a könyvtár felé megyünk. A folyosón találunk egy tálca maradék iskolatejet, veszünk magunknak néhányat. Útközben iszogatjuk, de nekem valahogy nincs szerencsém, több mint a felét magamra borítom. Viviék röhögnek, de azért kapok egy zsebkendőt, amivel megpróbálom megpucolni a dzsekimet. Még akkor is törölgetem magam, amikor odaérek a könyvtárba.
Az egyik asztalnál Tamás bácsi ül. Ő híres modellező itt Szigethalmon, már kiállítása is volt. Akkor barátkoztam össze vele. Odaköszönök neki, hát kiderül, hogy épp engem várt.
- Kész lettem néhány új darabbal, érdekel? – kérdezi.
Leülök mellé, el is feledkezem róla, hogy sakkra kéne mennem. Tamás bácsi egy helikoptert és egy második világháborús vadászgépet mutat. Mesél a fegyverzetekről, meg hogy melyik gépen mi volt az újítás. Annyira belefeledkezünk a dologba, hogy alig hallom meg, amikor rám szól a könyvtáros néni:
- Bálint, neked nem a sakk-szakkörön kéne lenned?
Tamás bácsival behúzott nyakkal nevetünk egymásra. Mielőtt elbúcsúzik tőlem, a kezembe nyom valamit.
- Ezt neked csináltam!
Persze azonnal megnézem: egy lopakodó vadászgép alig öt centis mása lapul a markomban.
Mire végzünk a szakkörön, anya már az olvasóteremben vár. Fáradtnak tűnik és elég szomorú is. Amíg robogunk vissza, Tökölre, elmeséli, hogy tönkrement a mosógépünk. Tudom, hogy ez elég nagy gond, de azt is tudom, hogy anya megoldja valahogy. Nem tudom, hogyan csinálja, de valahogy mindig megold mindent. Mikor hazaérünk, feltesz egy kávét, nekem meg tölt egy pohárral a birsivóléből, amit ma készített. Három adagot is meg tudnék inni belőle, olyan finom.
Anya a kávéjával letelepszik a szobámban, én meg előszedem a hangszereimet. Először a gitáron gyakorlok. Átveszem a dalokat, amiket Robi feladott erre a hétre. Pedig Robi nem is gitártanár, hanem egy igazi rockzenész. Egy nagyon híres együttesben játszik, és én vagyok az egyetlen tanítványa. Azért vállalt el, mert anyát már régóta ismeri, és imádja a lekvárokat meg szószokat, amiket anya ad neki az órák fejében. Már írtunk közösen egy dalt is, amit együtt is játszottunk egy koncerten. Anya nagyon büszke volt rám, és én is elég büszke voltam magamra. Nem sok tízéves gyerek lépett fel ilyen komoly koncerten. Ezen a héten egy népdalt gyakorlok, és a Ha én rózsa volnék-ot. Anya arca kisimul, lecsukja a szemét, úgy hallgat. Kétszer is eljátszom ezt a számot.
A hegedűgyakorlás sem maradhat el. A fölső szomszéd persze bekapcsolja a rádiót, de sebaj, én is tudok hangosabban játszani! Mire befejezem a darabot, anya megmelegíti a vacsorát. Lencseleves tejföllel, imádom. Evés után nekilátok bepakolni holnapra, meg Pogácsát is megetetem. Mire a fürdéssel végzek, elég fáradt vagyok. Anya leül mellém az ágyra, és megkeressük, hol tartott a Harry Potterben. Egy egész fejezetet felolvas nekem, aztán nagy nehezen megengedi, hogy magam is olvassak egy kicsit. Anya elég engedékeny, ha olvasásról meg könyvekről van szó. Például nem szeret vásárolni, de a könyveknek nem tud ellenállni soha. Nem véletlen, hogy annyi könyv van nálunk. Tele vannak a polcok, de a padlón meg a szekrény tetején is könyvek vannak. Könyvek és lekvárok, ezekkel van tele az aprócska lakás. Még szerencse, hogy mi elférünk mellettük.
Már leragad a szempillám, mire abbahagyom az olvasást. Magamra húzom a paplant, és egy hatalmas jóéjt-öleléssel búcsúzom anyától. Behúzza maga után az ajtót, de félálomban még hallom, hogy odakint a lekvárosüvegekkel bajlódik. A hétvégi vásárra készíti el a szállítmányt. Jól esik hallani, ahogy kocognak az üvegek.
|