Könyves blog Első döbbenetemben nem is tudtam, mi történhetett Kányádival, aki igazi kismesterként nagyon szép formájú versekkel szokott előrukkolni. A verses mese első felében valami nagyon nem stimmel: hol a rím csúszik meg, hol (többnyire) a ritmus. Ez most vagy egy koncepció, amihez nekem nem sikerült felnőni, vagy elaludt a mester, esetleg hajtotta az idő. Aztán mintha bemelegedett volna a keze, az eleinte rétestészta sztori is életre kap, a rímek is a helyükre kerülnek, virtuózan játékosak, igazi gyöngyszemekkel. Csak jussunk el odáig. Mert hogy a Hold megszökött az égről, hányódik, elkapják, labdáznak vele, keresik, bújtatják, ágyba dugják, majd végül csak visszamegy, hogy mindenkinek világítson, míg lent barátai integetnek neki. Ugye érezzük, hogy ez kicsit kevés egy ötven oldalas verses meséhez? Szegedi Katalin illusztrációi meg olyanok, mint mindig. Aki szereti, annak ez is nagyon fog tetszeni. Nekem már picit unalmasak a pontosan ugyanolyan kislányok, a pontosan ugyanolyan tájak. Ez nem jelenti azt, hogy az eltalált mozdulatok és a finom színvilág rosszabb lenne. A kötet igényes, nagyon szép mindezzel együtt.