A feladat nem annyira megtisztelő, mint elsőre hangzik, ugyanis a múzeum vezetője szegény Stuartot tisztára úgy kezeli, mintha ő is egy kiállítási darab lenne: hülye feliratú kitűzőt kap, a később megjelenő tévé úgy mutatja be, mint “Stuart Nortent, aki múzeumgyűlölő vandálból kurátor lett” és az eléggé unalmas múzeum népszerűsítésére használják őt. De ezek az áldozatok mind megérik, ha arról van szó, hogy cserébe végre-valahára alaposabban is szemügyre veheti Tony bácsikája hagyatékát. Persze az első pillanattól kezdve vele tart az előző kötetből megismert April. A lány egyre szimpatikusabb lesz az olvasónak, és Stuart is egyre inkább elfogadja őt. Nélküle például talán soha nem találta volna meg a titokzatos masinák között a levelet, ami újabb kalandokra hívja őket: a cél ezúttal az, hogy elérjék, hogy megtarthassák és jogosan birtokolhassák a műhelyt. Ahogy Stuart és April megismerkednek az eszközökkel, úgy derül ki egyre több titok. A piramisból egy igazi sivatag nyílik, egy tükör segítségével Stuart megsokszorozódik... A kalandok Tony bácsi varázstudományának az eredményei, és mind azt a célt szolgálják, hogy Stuart és April (akik már néha meg is fogják egymás kezét, persze csak a biztonság kedvéért) rájöjjenek a műhely összes rejtélyére. Közben feltűnik Clifford, a kétbalkezes bűvész, és még Stuart apja is belekeveredik egy picit a kalandba, akivel sokszor ugyan elég nehéz szót érteni, Stuart úgy-ahogy mégis elboldogul vele: – Tedd a lábadat a peremre, az enyém mellé – kérte Stuart. – Háromra nehezedj rá, ahogy csak tudsz. Mintha megpróbálnád még jobban széthúzni a legyezőt. – Amennyiben bizonyos vagy abban, hogy nem fogom ruinálni e szerkezetet… – Már megint érthetetlen szavakat használsz, apa. – Megkövetlek. Ugye, nem fogom tönkretenni? Már az előző kötet humora is magával ragadott, de ha lehet, az új kötet még viccesebbre sikerült, többször hangosan felnevettem rajta. A nyelvezete egyszerű, de igényes (eltekintve persze Mr. Horten magasröptű értekezéseitől.)   Bár a Stuart Horten talányos trükkjei önmagában is élvezhető, a kalandok még izgalmasabbá válnak, ha az olvasó részletesen ismeri már korábbról a szereplőket: a jószívű szerencsétlen bűvészt, az egyáltalán nem jószívű, és sajnos nem is olyan szerencsétlen polgármestert, és persze Beeton város egyéb meghatározó figuráit. A mozgalmas és pörgős történet végére Stuarték persze legyőznek minden akadályt, még a masinákért jó sok pénzt ajánló vevő és az ellenszenves tévések sem tudnak ártani az ügyüknek. Megszerzik Tony bácsi végrendeletét, jó helyre kerülnek a varázseszközök, és még az is kiderül, hogy ki volt Tony jó barátja.   Sőt ami talán a legfontosabb, Stuartot már senki nem becézi Shortennek. És ez ez apró növésű tízévesnek igen fontos.   Kovács Tamás