Millennium expressz (1) A potyautas
Wittmann Ildikó 2016.08.10. 18:47
Írta: Dávid Ádám, illusztrálta: Futaki Attila. Tilos az Á, 2013., 246 oldal
Vonatromantika
Egyszerre érezheti a minden részletre kiterjedő teljességet és a mögötte mégis furcsamód felsejlő röpke űrt a Millennium Expressz első kötetének olvasója.
Erről a könyvről az juthat elsőre eszünkbe, hogy egy zseniális találmány, és szerencsés, vagy talán inkább tehetséges volt a szerző, Dávid Ádám, aki fölfedezte a vonatozás romantikáját a hazai ifjúsági irodalomnak. Dávid Ádám már a második könyvét adja ki a Pagony égisze alatt (ezúttal a nemrég megalakult Tilos az Á-könyveknél, amely kifejezetten a tizenéveseket szeretné olvasnivalóval ellátni), emellett a Móra Kiadó szerkesztőjeként is tevékenykedik a szerző; új kötetének a professzionalizmus a védjegye, de egyben a nehézsége is.
|
Ahogyan azt már több helyen olvashattuk-hallhattuk, a könyv alapötlete, a vonatok+tinik abból a feltevésből származik, hogy most érnek tizenéves korba azok a gyerekek, akik már Thomas, a gőzmozdony meséin nőttek fel Magyarországon; jól jöhet egy direkt az ő gyerekkori élményeikre szabott történet az új kiadónál. Persze író legyen a talpán, aki e köré regényt tud kanyarítani, de jelen esetben úgy tűnik, hogy gondos munkával figyelemreméltó olvasmányt kaptunk.
A könyvnek a legnagyobb erénye a hatalmas és pontos kultúrtörténeti tabló rajza a millenniumi ünnepség évéből, 1896-ból. (Nem ez az első elcsábulás a századforduló időszaka felé, hiszen alig két éve olvashattuk A Szivarhajó utolsó útját, amelynek legérdekesebb aspektusa szintén a korszak rajza volt, némi utópisztikus látomással.)
Ez kétségkívül az egyik olyan korszaka a magyar történelemnek, amire szívesen gondolunk vissza, a pozitív gondolattársítás adott: egész évben ünneplik a magyarok letelepedésének ezredik évfordulóját, ami azért mégiscsak tekinthető sikersztorinak. Az ünneplés kapcsán számos technikai, tudományos újdonsággal lesz gazdagabb Budapest, felzárkózni kívánva a világ nagy metropoliszai mellé: épül a földalatti, működik az Állatkert, a villamosvonal, az embereket pedig megcsapja a kozmopolitizmus szele: utaznak, fotóznak, verset írnak és versenyt úsznak, úgy, mint a világ polgári társadalmaiban bárhol. Ezekről aztán lehet mit mesélni; csakúgy, mint a Millennium Expresszről, amely szinte álomszerű: egyrészt bármilyen sínen képes menni, másrészt gyakorlatilag bármit lehet rajta csinálni, még az athéni olimpiára is fel lehet benne készülni úszás(!) versenyszámban. De mindez ki van remekül találva, nincsenek elvarratlan szálak.
Talán ez is az egyedüli baj: nem marad megválaszolatlan kérdés, minden alaposan meg van okolva, alá van támasztva, meg van magyarázva, még a fiatalkorú utazók között használatos viccek is; gyakran a legnagyobb rohanás-menekülés közben is megtorpannak a szereplők, hogy felemelt ujjal kiokítsák egymást, cserfesek, minden magas és kevésbé magas labdát elkapnak és visszadobnak, irritáló stréberséggel.
A történet (a Zsolnay-család egyik ifjú tagját, Terit kell eljuttatni a szüleihez, Párizsba, s közben még az emberrabló Randássytól is meg kell védeni) igyekszik, hogy pörgős és izgalmas maradjon, olyannyira, hogy néha, amikor a szereplők a vonaton kívül kalandoznak, a margón stopperórán számlálják vissza az időt. A fő karakterek árnyalása is a sztorit erősíti (talán a viccesnek szánt mellékszereplő, Ady Bandi karikatúra-szerűen megrajzolt alakja, és a vélhetően Kaffka Margitról mintázott Gitka a kivétel). A szereplők közül azok a legérdekesebbek a számunkra, akiket inkább a sötét oldalhoz tartozónak vélünk: az ő esetükben Dávid Ádámnak sikerül felvillantania az írói empátia erényét, motivációik feltárásával plasztikussá teszi a figurákat. A jó és a rossz küzdelme, azt láthatjuk, a személyiségen belül zajlik – ennek bemutatása pedig modernné teszi a történetet, és szerencsére ezek láttatására kevesebb szócsata szükségeltetik.
Nem sok könny hullik ezen a vonaton, de nem felejthetjük: a vonaton utazók a szüleik nélkül nőttek fel, ami megelőlegezi, hogy kijutott már nekik néhány megpróbáltatás az életben. Ezt egyrészt tényként kezelik a a vonaton (a Millennium Expressz kvázi mozgó árvaházként működik), másrészt, mivel itt mindenkinek ez a sorsa, nem sok érzelgősség kerül a történetbe emiatt. És talán azért is, mert többségükben kamaszfiúkról van szó, az egyes karakterek magukban küzdenek meg ezzel a traumával, és Dávid Ádám ezt is kellő érzékenységgel és tapintattal ábrázolja (kivéve persze Dezső, az intrikus esetét, aki szántszándékkal akadékoskodik és faggatózik).
Amilyen gondosan összeszövődtek a regény szálai, a könyv kivitelezése annyira kevésbé átgondolt. A Futaki Attila tervezte stílusos borítót felnyitva a betűtípus(ok), az egy darab illusztrációnak a szövegbe illesztése, vagy a visszaszámlálások jelzése (az sem biztos, hogy ez feltétlenül szükséges), a vakító fehér lapok kissé kiábrándítóak, ezen lehetett volna még ötletelni, az időutazás élményét nem szükséges a kilencvenes éveket idéző könyvkivitelezéssel erősíteni. A folytatásban, ami megelőlegezett, majd remélhetőleg ezeket az apróságokat is módosítják.
Ebben a könyvben minden azon múlik, hogy tényleg érdekes-e a vonatozással egybekötött ismeretterjesztés a mai tizenéveseknek. Mert ha igen, és felülnek erre a vonatra, akkor talán még jó messzire eljuthatnak vele.
Wittmann Ildikó
Forrás: gyermekirodalom.hu
|
|