A könyvben megjelenik az okostelefonoktól és közösségi oldalaktól való függőség, mint a fiataloknál is megfigyelhető társadalmi jelenség. Mennyivel nehezebb manapság könyvekkel lekötni a gyerekek figyelmét, mint például 10 évvel ezelőtt? Pedagógusoktól tudom, hogy az utóbbi néhány évben sokkal nehezebb a dolguk, de azt nem tudom, hogy ez pontosan minek a lecsapódása. Más világ a mai, mint az ezredfordulós, és persze nagyon más, mint az én gyerekkoromban volt. Nem nosztalgiázom, nem állítom, hogy az volt minden gyerekkorok legjobbika, de nekünk sok szempontból könnyebb volt kicsiként, ahogy az akkori felnőtteknek is könnyebb volt a rendszer által meghatározott keretek között. Persze ez csak a látszat. A pedagógusoknak, a szülőknek és persze az írónak is szem előtt kell tartania, hogy ma mire van szükség, különben esélye sincs. Az Elképesztő! egyik fontos helyszíne a Gellért-hegy. Mondhatjuk, hogy megihlette a helyszín? Budapest I. kerületében nőttem fel, az ovitól a gimnáziumig minden fontos dolog a Gellért-hegy, a Tabán, és a budai Vár környékén történt velem, és most sem lakom innen nagyon távol, ezért nem tudok, de nem is akarok túlságosan leszakadni ettől a környéktől könyveimben sem. Falusi pedagógusok javasolták már, hogy írjak vidéken játszódó történetet. Erre természetesen szükség is van, de tőlem valószínűleg hamis lenne, hiszen csak látogatóként éltem át, hogy milyen ott az élet. Az Analfa visszatér című regényem ugyan falun játszódik, de ez a falu a balatonparti Szigliget, amit nyaralások alkalmával ismerhettem meg közelebbről. A Gellért-hegy és a Vár nem először terepe egy művemnek, és valószínűleg nem is utoljára. Itt otthon érzem magam. A könyvet Bernát Barbara rajzai színesítik. Hogyan jött a lehetőség, hogy az egyre ismertebb magyar grafikus művei is bekerüljenek a kötetbe? Örülök, hogy Bernát Barbara karrierje szépen beindult, nagyon is megérdemelten. A Kolibri Kiadó segítségével hosszas keresés után találtam rá úgy másfél éve, még mielőtt lediplomázott volna. Számomra mindig kiemelten fontos a borító, és az illusztráció, ezért a kiadóim el is fogadják, megengedik, hogy belebeszéljek az ezzel kapcsolatos döntésekbe is. Barbival az első perctől kezdve megtaláltuk a hangot, nem csak személyesen, de ami sokkal fontosabb, a szöveg és a rajz harmóniája által. Maximálisan elégedett vagyok a képregényekkel, és az általa reprodukált híres festményekkel. Munkájában az volt az egyik különlegesség, hogy egy tizenöt éves vagány fiú stílusában kellett visszaadnia magyar és külföldi remekműveket, ami fantasztikusan sikerült. Könyveit szülők, pedagógusok is kezükbe veszik. Az ő részükről milyenek a visszajelzések? A pedagógusok és a könyvtárosok támogatása felbecsülhetetlen érték számomra, amiért végtelen hálával tartozom. Meggyőződésem, hogy az ő ajánlásaik nélkül nem juthattam volna el oda a magyar könyvpiacon, a magyar gyermekirodalomban, ahol most vagyok. A tanárokat és a szülőket talán azért sikerül meggyőznöm műveimmel, amiért a kicsiket is. Mert egyszerre vagyok gyerek és felnőtt. Amikor írok, érzem magamban azt az alsós, vagy tizenéves gyereket, akihez beszélek, de eközben a felnőttet is, aki a valóságban vagyok. Ez nem tudathasadásos állapot, hanem éppen valamiféle egység, ahogy szeretném mindkét önmagamat elszórakoztatni saját alkotásaimmal. „Álmomban két macska voltam, és egymással játszottam.”  Bár én Karinthyval ellentétben inkább kutyának álmodom magam. Íróként a fő célcsoportja eddig a gyerekek és fiatalok voltak. Soha nem gondolt arra, hogy megpróbálkozik egy felnőtteknek szóló regénnyel is? Úgy látom, sokkal fontosabb jó gyerek- és ifjúsági könyveket írni. Ha sikerül egy alsós gyerek érdeklődését, kedvét megalapozni, azt már csak fenn kell tartani. Egy felnőtt azonban vagy olvas, vagy nem. Nagyon nagy írónak kellene lennem ahhoz, hogy az ő életét megváltoztassam. Ennek ellenére lehet, hogy lassacskán eljutok oda is, hiszen azok, akik pályám kezdetén voltak olvasóim, ma már jó huszonévesek, és biztatnak, várják tőlem a további olvasnivalókat. Íróként és műfordítóként nyilván rengeteg gyerekkönyvet elolvasott, és biztos voltak olyan olvasmányok, amik nem nyerték el a tetszését. Mitől lehet rossz egy gyerekeknek szóló könyv? Mik azok az alapvető hibák, amiket jellemzően elkövethetnek a szerzők? Pályám első tíz évében rengeteg lektori véleményt írtam, idegen nyelvű gyerekkönyvekről, főleg a Móra és a Könyvmolyképző Kiadónak. Ezek hozzásegítettek ahhoz, hogy világos képet alkossak magamnak is. Hibának tartom, ha az író butának, kicsinek tartja az olvasót, valójában lenézi őt. Hiszen Karak is azt mondja Vuknak, hogy “-Nem vagy buta, csak keveset tudsz.” Ezen kívül, bevallom, szeretek a könyveimben tanítani valamit, ami hasznos lehet. Az Elképesztő!-ben például a festészetről, és a későbbiekben más művészeti ágakról is. De van könyvem, ami burkolt oktatási segédanyag, így bekerülhetett a harmadikos olvasókönyvbe is. Fantasztikus élmény volt, amikor évekkel ezelőtt egy kislány arról számolt be nekem, hogy irodalomból azért tudott válaszolni a gimnáziumi felvételi kérdésre, mert a Tündérboszorkányból tudta, mi a szinonima. A szinonima persze amúgy is tananyag, de ő az én regényemből emlékezett rá. Hát kell ennél több? Tudom, van aki vitatja, de szerintem nyugodtan taníthatunk is a gyerekkönyvekben, csak tegyük ezt viccesen, izgalmasan, és egyenrangúként gondolva az olvasóra. Hosszasan elemezhetnénk, hogy milyen hibák fordulnak elő a könyvekben. Én csak egyet emelnék ki. Az olyan könyv, melynek lapjain nem süt át az író személyisége, az alkotó egyénisége, kiléte, sosem számíthatott arra, hogy lektorként ajánljam bármely kiadónak, bár ezek sokszor könnyen eladható, és emészthető sorozatok. Mégsem tudtam őket jó szívvel ajánlani, mert futószalagon készült ipari terméknek éreztem őket. A mese legyen a nagymama ízletes főztje, vagy egy Michelin-csillagos szakács remeke, és ne sótlan közétkeztetési katyvasz. Nem titkolt célja, hogy a szórakoztatás mellett a könyveivel tanítsa is az ifjúságot. Melyek azok a készségek és attitűdök, melyeket mindenképp át akar adni a fiatal korosztálynak? Csak olyan témát tudok felvállalni és megírni, amihez van valami közöm, amit szeretek. Ezért foglalkozom az anyanyelvvel, a helyesírással, a kultúra különböző ágaival, mint a képzőművészet, az építészet. Előfordul, hogy pedagógusok, vagy gyerekek azt kérik, írjak regényt a matematikáról, vagy a természettudományok bármelyikéről. Sajnálom, de egész biztosan kijelenthetem: ez nem fog előfordulni, ahogyan a fociról sem írok soha. A cipész maradjon a kaptafánál! De ha már sport, azt megígérhetem, hogy lesz lovas regényem, éspedig nem csillámpónis, hanem igazi, izgalmas, ami a fiúknak is tetszhet. Sokan kongatják a vészharangot, hogy egyre kevésbé olvasnak könyvet a gyerekek. Ön hogy látja ezt a helyzetet? Mit tehetnének az ügy érdekében a tanárok? A gyerekek sajnos sok mindent nem csinálnak, amit jó lenne. Nem rohangálnak a szabadban, nem barkácsolnak és nem beszélgetnek eleget. És ez magától nem fog javulni, sőt, még romlani fog. A szülőknek és a pedagógusoknak meg kell ismerniük a mai gyerekek világát, és hozzájuk alkalmazkodva kell alternatívákat felkínálniuk. A tiltás, a lekicsinylés mit sem ér, sőt… Szerencsére számos jó pedagógust ismerek, akiknek igazi olvasásőrület van az osztályában. Két közös tulajdonságuk van. Az egyik, hogy örömüket lelik a könyvekben, és ezt az érzést képesek megosztani tanítványaikkal is. Ebből lesz a közös élmény. A másik, hogy nyitottak minden újdonságra, elolvassák a gyerekek által javasolt könyveket is. Ők az olvasottakat komolyan veszik, még akkor is, ha nem világirodalmi magasságokról van szó, hiszen ez a hozzáállás valójában a gyerekek iránti tisztelet jele. Ha mi felnőttek megadjuk a kellő tiszteletet és odafigyelést a gyerekeknek, ugyanezt fogjuk visszakapni tőlük. Hát nem megéri? Forrás: librarius.hu