A történet főszereplője egy árva és hajléktalan kisfiú, aki apai barátjával, nevelőjével, egy sánta hajléktalan felnőttel él szeretetteljes harmóniában. A fiú elhatározza, hogy mindenáron fazekas lesz belőle. Meglesi a falu leghíresebb mesterét, Min mestert, aki azonban zárkózott, mogorva, barátságtalan ember. Hetekig dolgozik nála ingyen, majd hónapokig ebédért. A legnehezebb és legmegalázóbb munkákat kell elvégeznie, fát vágni a kemencéhez, agyagot bányászni, az agyagot szűrni, tisztítani, a műhelyt takarítani. Szó sincs semmiféle emelkedett, művészi munkáról, amiről a gyerek álmodott, hanem kőkemény, fáradságos, izzadságos munkát kell végeznie napra nap. Ám a fiú ezáltal nevelőapjának és önmagának is fenntartójává válik, másrészt olyan alázatra tesz szert, ami azt ígéri: belőle is nagy mester, igazi művész lesz majd. Megtanulja az alázatot az anyagok iránt, a nehéz munka tiszteletét, azt az igényességet, amivel Min mester nem enged ki a kezéből nem egészen tökéletes munkát. A falu fazekasai különleges, az életben egyetlenegyszer adódó lehetőséghez jutnak: a császári udvar elküldi megbízottját, hogy kiválasszák az udvari megbízást elnyerő, legkiválóbb mestert. A Min mesterrel vetélkedő Kang mester nyeri el a megbízatást, de a különleges szépérzékkel, igényességgel és ismeretekkel rendelkező császári megbízott megkéri Min mestert is, hogy küldjön mutatóba néhány mesterművet a fővárosba számára, hogy neki ítélhesse a megbízatást. Az öreg Min már nem vállalkozik az útra, de a fiú, Kóró, aki addig soha nem lépte át faluja határát, megígéri, hogy elviszi a műveket a fővárosba. Hosszú utat kell megtennie, és már majdnem sikerrel jár, amikor rablók széttörik a nála lévő különlegesen gyönyörű edényeket. Kóró ekkor úgy dönt, hogy küldetését a kudarc ellenére teljesíti, és elvisz a császári udvarba egyetlen nagyobb cserépdarabot, amely jól mutatja a széttört eredeti szépségét. A császári megbízott a szépséges munka láttán Min mesternek ítéli oda az udvari szállítás lehetőségét. Mikor Kóró boldogan hazatér falujába, kiderül, hogy nevelőapja és barátja, a legfontosabb ember az életében időközben meghalt, belezuhant egy hídról a patakba. Az emberkerülő és soha egy jó szót nem mondó Min mester és jóságos felesége azonban fiukká fogadják Kórót, és a regény utolsó gesztusaként elkészítik neki első saját agyagozókorongját. A regény olyan történetet mesél el, amely egyedülálló, én legalábbis nem ismerek a gyermekirodalomban hasonlót. A legjobb értelemben didaktikus a mű: csupa olyan dologra nevel, amely nagyon fontos: a munka tiszteletére, a könyörtelenségig igényes munkavégzésre, a munka, tudás, anyagok, művészet iránti alázatra, a legszegényebbekkel és legkitaszítottabbakkal való szolidaritásra, a küldetés végigcsinálására, a felszínesség mögött a mélyen rejlő értékek meglátására. A könyv rövid, könnyen olvasható, nagyok a betűk, rövid, kisalakú. Egy komoly nehézség akadályozza a kötelező olvasmánnyá válását: egyetlenegy alkalommal jelent meg, és nehéz hozzájutni. Az interneten sajnos nincs fönt a szöveg, elektronikus kiadása sincs. A könyvtárakban egy-egy példányt találhatunk csak belőle. Ennek ellenére nagyobb városokban, ahol van néhány könyvtár, megszervezhető, hogy a diákok végigolvassák. A kiadóhoz is lehet fordulni, mert még léteznek példányok belőle. Körülbelül 6. osztályban, 11–13 éves diákoknak érdemes tanítani. Sok órában lehet foglalkozni vele: lehet beszélgetni a hajléktalanságról, az árvaságról, a két egymásra utalt ember, Kóró és Daru kapcsolatáról. Aztán a munkáról, az áldozatvállalásról, a fizikai és a művészi munkáról. Szép, de átlátható és elég egyszerű a regény motívumhálója: az egyes elemek visszatéréséről, a visszatérő elemek jelentésváltozásáról és a jelentés bővüléséről lehet beszélni. Ilyen motívumok az ételek, a hordozóedény, a sorsot jelző róka, a zuhanás, a különféle agyagfigurák. Olyan morális kérdéseket vet föl a mű, mint egy a titok megszerzése, egy titok megtartása, a másik emberhez fűző szolidaritás, a hűség. Olyan kulturális kérdéseket vet föl, mint a hagyomány átadása, a hagyományhoz való viszony, az újítás és a művészet szerepe. Fenyő D. György Forrás: meseutca.hu