Vihar mégis szereti így az életét, egészen addig, amíg a „gonosz mostohája” be nem íratja az Esélyek háza nevű, iskolának titulált börtönbe, amely problémás gyerekekkel foglalkozik lehetőleg bevetve a lelki terror összes alattomos módszerét, amíg a tanuló meg nem törik, azaz akarat nélküli agymosott zombivá nem szelídül.
Büntetésként kap kötelező barátnőt, akivel kötelezően csókolóznia meg házit írnia kell, és aki mellesleg az igazgató besúgója; kabátjára varrják az esélytelenség megalázó jelét(!!), de ami a legrosszabb, eltiltják a deszkázástól.
Ez már Viharnak is sok, így csatlakozik a kihalt kekszgyárban élő, szökött gyerek bűnözőbandához, akik amellett, hogy lopnak és graffitiznek sokkal emberségesebbek és törődőbbek, mint bárki más.
A hangulatos ábrák tollal készített firkás diákrajzokra emlékeztetnek, vagy graffitivel felfújt ábrákat mutatnak.
A regény rendkívül akciódús, de mégsem hatásvadász, érzelmes, de nem csöpögős, tanulságos, de a legkevésbé sem szájbarágós. Az írónő képes megtalálni az egyensúlyt, az összetevők tökéletes arányát, amely érdekessé teszi a történetet a 10-14 évesek és a felnőttek számára egyaránt.
A sok izgalom mellett egy kellemesen enyhe fikciós szál is szerepet kap, amelynek az iskola sötét titkához van köze.
Seita Parkkola ugyan gyerekeknek/kiskamaszoknak ír, de mégsem próbálja lebutítani a történetet.
Egyik szereplő sem fekete-fehér. Persze azért van jóoldal és van rosszoldal (mégse tévedjünk el), de van átmenet is, és ami még fontosabb, van lehetőség a hibázásra, a változásra és a megbocsájtásra is. A lezárásban a gonosz nem feltétlenül bűnhődik meg, a jóknak pedig meg kell elégedniük mérsékelt jutalommal, egyes szereplőkben csalódnunk kell, míg mások kellemes meglepetést okoznak. Vannak dolgok, amikre sosem derül fény, másokról pedig nem tudjuk eldönteni, valójában hogyan történtek. A regény vége részben lezáratlan, de a pozitív értelemben, hiszen nem bizonytalan űrt hagy az olvasóban, hanem egyfajta gondolati szabadságot és az egyéni értelmezés lehetőségét adja meg.
Vihar utolsó gondolata is a következő: „Mindenki döntse el maga, hisz-e nekem.”
Számomra a történet és az elbeszélésmód is lebilincselően izgalmas volt, pár nap alatt ’befaltam’ a könyvet, Vihart pedig nagyon megszerettem. Ez a fiú nem egy szent és nem is tökéletes. Saját maga is nagyon jól látja a hibáit. Próbálkozik, elbukik, újra próbálkozik, feladja, sikerrel jár, átverik, rosszalkodik, segít, fél, aggódik, elszökik, visszajön, izgul és nevet, magyarul csak próbál valahogy túlélni, óvatosan lavírozni a felnőttek képmutató világában.
Sok srác hasonlóan taktikázik, ezért Vihar karaktere könnyen átélhető. Éljen, végre egy tinikönyv, amit fiúk is olvashatnak bátran!
A regény ugyan egy iskola elleni lázadásról szól, de mégsem arra neveli a gyerekeket, hogy legyenek engedetlenek és semmiképp se fogadják el a felnőttek értékrendjét, de mindenképpen fontosnak tartja a szabályok önálló értelmezését, megkérdőjelezését és bírálatát. A barátságról is sok szó esik, a gyerekbandában bizalmat nehezen lehet kiérdemelni, de miután ez megtörtént, a végsőkig kitartanak egymás mellett. Mindent megosztanak egymással: ételt, italt, takarót, örömöt, bánatot és félelmet is. Ez a kis ötös csapat együtt próbálja meg a lehetetlent. Happy Endet csinálni ebben a rém nyomasztó világban, elpusztítani az Esélyek házát és felszabadítani sok száz gyereket.
Vujovits Júlia
|