A különleges adottságokkal megáldott Jácint úrfi világgá megy falujából, mert éles, nem mindennapi hangjával nemcsak leszüreteli a körtefák beérett gyümölcsét, de az ablakokat is megrepeszti, az emberek között pedig viszályt kelt különleges, sehová sem sorolható lényével. Az író nem nyújtja felesleges epizódokkal a sztorit, a füllentők országa véletlenül épp szomszédos Jácint falujával, így a szinte népmesei kezdés után egy csapásra a fő helyszínen találjuk magunkat, ahol hősünk segítője egy vörös krétával megrajzolt, Sántácska nevű macska lesz, akinek csodálatos életre kelése is Jácint erős, falrepesztő hangjának köszönhető. Énekétől a vakolat megreped a falon, s a rajzként mozdulatlanságra ítélt bátor miákoló végre elindulhat kalandos útjára.
A füllentők országában tintát és papírt kapni az élelmiszerboltban, a kutyák fenemód nyávognak, a macskáknak pedig törvény szerint kizárólag ugatniuk szabad. Ez azonban a fél lábára bicegő Sántácskát egyáltalán nem érdekli, ő és Jácint, s később a hozzájuk csatlakozók is mind fittyet hánynak a kalózvezérből lett uralkodó, Döme király szigorú parancsára, mely szerint tilos az igazmondás. Sántácska – aki második főszereplővé lép elő − egyenesen elrajzolja egyik mellső lábát, amikor valamilyen belső késztetésre telefirkálja a palota falát csupa törvénysértő, igaz állítással, többek között ilyenekkel: „Amit mondok, színigaz, / őfelsége tök kopasz”; „Döme királyt aznap éri nagy csapás, / melyen újra szól a macskanyávogás”.
A fejezetcímek mindegyike egy-egy rímes-játékos kétsoros versszólam, különös, felvonásszerű ízt adva a néha már-már abszurd, mégis gyermekbarát és fordulatos történetnek. Ezek az elemek a könyvben kellő mértékben teszik izgalmassá és fajsúlyosabbá a meseinek induló, mesteri módon kibontakozó cselekményt. Mindigfutó Benvenuto megváltói lénye például − aki ülve viharos sebességgel öregszik, s ezért néhány év alatt leéli rövid, de annál tartalmasabb, mindig mások boldogságát szem előtt tartó életét − egészen elfeledteti velünk, hogy valójában gyerekkönyvet olvasunk.
A festőművész Banánka alakja is kivételes, először kilógni látszik a vidám eseménysorból, aztán szép lassan belesimul a fordulatos és egyre izgalmasabb történetbe. Átfestett, igazzá tett rajzai sorra életre kelnek, így nyeri el egyik miniszteri posztot a másik után ebben a különös birodalomban, ahol Banánka, Sántácska, Mindigfutó Benvenuto, Jácint úrfi, a macskák igaz barátja, Buci anyó és a macskát életre hívó kislány, Romolácska végül mind azon munkálkodnak, hogy megdöntsék a narancssárga parókás Döme király hazugságra épülő uralkodását.
A regény másik különlegességét a szépen kidolgozott jellemek adják. Mindigfutó Benvenuto csaknem krisztusi alakja megemeli a mókásnak és meseinek ígérkező történetet. Jácint úrfi már kezdetben több lélekben, mint egy egyszerű tizenéves gyerek, a háromlábú Sántácska önzetlen, önfeláldozó, nagylelkű természetéről pedig fokozatosan, a kalandok kibontakozásával győződhetünk meg. Banánka, a szintén különleges képességű festő inkább vállalja a börtönt, de nem rajzol miniszterként sem tankot, sem ágyút, sem harci repülőgépet a király hadseregének. Magatartásuk, erkölcsi tartásuk valamennyiüket alkalmassá teszi arra, hogy a gyerek olvasó azonosulhasson velük.
Többek között ez teszi leginkább értékessé Gianni Rodari regényét abban a közegben, ahol gyakran a tömegkommunikációban és mozifilmekben tapasztalt túlhajtott és az életkorhoz nem illő fantazmagóriagyártással érik el a könnyebb fogyaszthatóságot. Holott az ifjabb olvasóknak ma sem volna másra szüksége, mint olyan művekre, amelyek egy élvezhető és átélhető történeten keresztül kalauzolják végig őket a világjobbítás, a humanitás alapgondolatát tartva szem előtt.
Hétvári Andrea
Forrés: meseutca.hu
|