Otfried Preußler kemény fába vágja a fejszéjét, amikor paprikajancsis és vitézlászlós történeteinek fő konfliktusforrását megpróbálja kiírni a történetből. Mert egy trilógia csakis akkor jó, ha a vége jó, de Torzonborz rosszasága nélkül oda a mese sava-borsa. Miről szóljon így a harmadik rész? Mondjuk arról, hogy Jancsi és Lackó most éppen nem a karvalyorrú gazember kézre kerítése érdekében kezd magánnyomozásba, hanem minden energiájukat arra fordítják, hogy ezúttal a legnagyobb ellenfelüknek szolgáltassanak igazságot. Nagymama túlbuzgó unokái ugyanis a megtéréséről szóló mesét a megdönthetetlen bizonyítékok láttán igaznak gondolják. Rajtuk kívül viszont senki más. A szokatlan alaphelyzet önmagában azonban nem tartaná fenn az olvasók figyelmét hosszútávon, ezért Preußler valódi izgalom hiányában döntően a meglepetésből fakadó humorra helyezi a hangsúlyt. Fordult a kocka, most a börtöncella elkerülése a tét. Leginkább annak szurkolhatunk és azon röhöghetünk, hogy Lackó és Jancsi hogyan tudja kicselezni Nagymamát, mialatt Torzonborzot a házukba bújtatják, vagy hogy képesek-e egyáltalán elterelni Üstöllési figyelmét. Mint azt a második kötet alkalmával írtam, abban a részben Preußler visszavett az első könyvben helyenként alkalmazott meglepő gonoszságból. A sorozat befejező epizódjában még kevésbé találkozunk valódi csalással meg tolvajlással. Mert minden régi rossz tapasztalat ellenére nem minden az, aminek látszik. Tanulságos viszont szembesülni azzal, hogy előítéleteink miként határozzák meg viszonyunkat embertársainkhoz. Nem árt ezért újragondolni azt sem, hogy olykor a harag helyett inkább hagyatkozzunk a jó megérzéseinkre. Így már elfogadhatóvá válik akár az is, hogy az egykori bűnös végül tényleg megbánja korábbi tetteit. Egy rabló jó útra térítése ugyan önmagában jótét cselekedet, de a sztori kiötlője részéről komoly felelősséggel is jár. Mert mi lesz azzal, aki felhagy az egyetlen általa ismert és tudott szakma gyakorlásával. Hogyan váljon Torzonborz a társadalom hasznos tagjává? Miből keresse meg a napi betevő falatot? Most aztán indulhat az ötletroham. Vagy pillantsunk bele Háy asszonyság elkeveredett kristálygömbjébe? A könyv meseszép illusztrálásáról és szellemes magyar fordításáról a korábban kifejtetteknél újabbat elmondani nemigen lehet. Egy sorozat esetében természetesen az a legfontosabb, hogy az alkotók az utolsó részben is megőrizzék a korábban tapasztalt és már el is várt magas színvonalat. Kiderül, milyen hasznos tud lenni némi macskagyökércsepp a fülsiketítő horkolás ellen, és megismerkedhetünk az orrfocival is. F. J. Tripp markáns színekkel megrajzolt mesevilága még a legkomolyabb felnőttet is vigyorgó, tejfelesszájú kölökké változtatja. Nádori Lídiának most talán kevesebb alkalma volt sziporkázni a szöveg magyarrá szabása során, de így is sikerült némi nyelvi játékot, kedves bolondosságot belecsempésznie. Minden út a meghitt össznépi boldogsághoz vezet. A trilógia végén mindenki megbékél saját helyzetével, és elfogadja a másikat olyannak, amilyen. Minden a helyére kerül, talán túlságosan is, de az enyhén cukormázas (valójában svájci sajt és hagymás hering ízű) befejezés végül is megbocsátható. Preußler sorozata nem olyan fajta, amelyből egy további folytatást ki tudnának még csikarni az ezerszámra özönlő rajongói levelek. Szóval itt a vége, fuss el véle! Jeges-Varga Ferenc Forrás: olvassbele.hu