A Hold legsötétebb oldala
Wittmann Ildikó 2016.08.23. 01:13
Írta: Sally Gardner, illusztrálta: Julian Crouch, fordította: Pék Zoltán. Kolibri Kiadó, 2013., 282 olddal
A Costa kávézólánc által alapított irodalmi díj 2o12-es díjazottja, olvasom valahol, de ez ne vezessen senkit félre: kevés alkalmatlanabb könyv van a triplacsokis frappucino melletti láblógatós olvasgatásra, mint az angol Sally Gardner: A Hold legsötétebb oldala című könyve.
Önkényuralomról van a regényben szó, benne az emberről, barátságról, hősiességről…
A mesélő-főszereplő a tizenöt éves, diszlexiás Standish Treadwell, akinek ráadásul az egyik szeme kék, a másik barna, amivel sokakat az őrületbe kerget, mivelhogy „másképp néz”, mint a többiek.
|
Az ötvenes években járunk, egész pontosan 1956-ban, a meghatározhatatlan Anyaföldön, ahol nincs válogatás a módszerekben arra, hogyan hajtsák végre az állampolgárokon az ideológiai agymosást, hogy azok aztán kívülről fújják: az Anyaföld a világok legjobbika. Most éppen a Holdraszállást akarják közvetíteni élőben a televízióban, közben persze a számkivetettek részére fönntartott Hetedik Zónában (itt él a nagyapjával Standish) az éhhalál szélén, elvadult véglényekként vegetálnak az emberek. Standish és legjobb barátja és osztálytársa, Hector az álmodozásba menekül: hulladékokból űrhajót építenek, amivel a távoli Juniper bolygóra akarnak repülni, hogy kapcsolatba kerüljenek az ottaniakkal, és akkor majd az emberiség rájön arra, hogy nincs egyedül; „ott meg tudják különböztetni a rosszat a jótól”, és ezért képesek fellépni elnyomóik ellen. Standish azonban felfedezi, hogy a Holdraszállás nem más, mint szemfényvesztés, és ráébred arra, hogy akár az élete árán is tudatnia kell a többi emberrel, hogy mind egy átverés áldozatai.
A könyvvel való első, felületes találkozásunkkor azt vélhetnénk, egy újabb súlyos „szép új világ” utópiájáról olvashatunk, ami ráadásul nem is a jövőbe, hanem a múltba visz bennünket (miért is ne) – azonban a mű az egyén társadalmi felelősségvállalásán túl egy különös, megkapóan emberi, igaz, tabuk nélküli és mély barátság történetét is kínálja számunkra.
A száz rövid fejezetből álló regény nem könnyű olvasmány: részint azért, mert az olvasó semmilyen támpontot nem kap arra, hogy hová csöppent, és mi miért történik; a fejezetek idősíkja sem lineáris.
Másrészt ebben az elembertelenedett világban a legkegyetlenebb fizikai és lelki terror úgyszólván mindennapos: a Kiválasztottak bárkit bántalmazhatnak, de a hatalom, a „bőrkabátosok” is ujjcsonkolással, nyelvkivágással, kivégzésekkel és eltüntetésekkel (amelyek, mint Standishtől megtudhatjuk, gyakorlatilag ugyanazt jelentik) tartanak rendet. Az emberélet minden méltóságától megfosztatott, a kisszerű, értelmetlen halállal (ettől fél a legjobban Standish) az emberekből féreg(‘maggot’)eledel lesz – talán innen is az eredeti cím: Maggot Moon.
A könyvet a külföldi gyermekirodalmárok a csillagokba emelték, számos irodalmi díjat elnyert, van saját honlapja, könyvtrailere, a Guardian oldalán pedig rengeteg olvasói kritika erősíti meg, milyen nagy hatású a mű. Elgondolkodtató, hogy mifelénk, ahol naponta többször belefuthat még a legapolitikusabb ember is a „diktatúra” szóba, mennyire nem szolgál irodalmi művek ihletforrásául a tömegek manipulációjának témája. Ha többet nem is tudnak erről George Orwell Angliájában, a szenzibilitás, hogy erről beszélni, írni kell, ezek szerint ott sokkal inkább nyilvánvaló, akkor is, ha a rengeteg brutalitás után bennünk mégis marad kétely: vajon az évtized könyvét olvastuk, vagy az évtized irodalmi blöffjét?
Wittmann Ildikó
|
|