Amikor az eredetit írtam, ami Dániában játszódott – mert mindegyiket az adott országhoz igazítottam - , mindenkinek, de különösen a fiataloknak szántam a menekült vagy emigráns fiú elbeszélését. Az országunkban nem ismerik, milyen a háború, évek óta biztonságban vagyunk, és elég gazdagságban élünk, szóval az emberek nem tudják, milyen az, ha országot kell váltanod, amikor semmi felett sincs irányításod, amikor elveszíted az identitásod, a társadalmi pozíciód - valójában az életed feletti kontrollt, a döntés képességét. Úgy gondolom, néha a dolgokat sokkal egyszerűbben, és ettől direktebben látod, ha egy gyerek vagy fiatal szemén keresztül nézed. A felnőtt narrátornak konvenciói vannak, a gyerekek sokkal egyenesebben látnak. Ezért szeretek nagy témákról gyerek vagy fiatal felnőtt szemszögéből írni. Különösen szeretem a 14-15 éveseket, mert a gyerekek mindent a szüleikhez viszonyítanak, a szüleiknek van igazuk és a világ körülöttük forog - de a 14 éves kor körül elkezded kialakítani a saját identitásod, mindent megkérdőjelezel, tehát ez egy nagyon nyitott kor.
-
Az esszé is az identitásproblémákkal és a tükörbenézések nehézségével foglalkozik, akárcsak a Semmi. Elsőként kamaszkorban szembesülünk a világunk szétesésével és a biztonság elvesztésével. Úgy gondolja, a felnőttek ezt az állapotot elfelejtették?
Szerintem hozzászoktunk a dolgokhoz, leálltunk azzal, hogy megkérdőjelezzünk mindent, csak mert megszoktuk, hogy a dolgok így működnek vagy nincsenek válaszaink. Döntéseket hozunk arról, hogy mi fontos az életünkben, és később nem tudunk ezeken túllépni, kitartunk a választásunk mellett. 14-15-16 évesen még az összes döntésed meghozhatod, tehát mindent meg kell kérdőjelezned. Nagyon érdekesnek találom visszamenni, és fejben beleélni magam ebbe a korba, amikor fiatal felnőtteknek írok. Ez olyan, mint visszakerülni abba az állapotba, amikor még minden nyitva áll. Ez elég nagy kihívás, ugyanakkor igazán izgalmas legyőzni a saját konvencióimat.
-
Annyira bízik ebben a Twilighton felnőtt generációban, hogy úgy hiszi, be tudják fogadni az egzisztencializmus kérdéseit regényolvasás közben?
Igaz, már a Twilight előtt megírtam a regényt, de ettől függetlenül, igazán hiszem, hogy a fiatalok tapasztalatai mögött valami egyetemes szellem áll, vagyis amibe belefutnak, azon minden generáció mindenkor keresztülmegy. Mindig az élet értelmét keressük. Szerencsésnek érzem magam, mert igazolást kaptam erről, hisz azután a periódus után, amikor senki sem akarta elolvasni ezt a könyvet, sőt még betiltása is felmerült, a fiatalok mégis olvasni akarták. Igen, ők akarnak vitatkozni az élet értelméről, valami jobbat akarnak annál, mint, ami most van. Lenyűgöző beszélgetéseket folytattam fiatalokkal, fantasztikus gondolataik vannak, amelyek gyakran meglepnek igazi mélységükkel. Valóban elgondolkodnak rajta, mert igen, mind olvasták a Twilightot és mind látták a „Légy szuper-idol” műsorokat, de felismerték, hogy ez valahol üres.
A Twilight jó szórakozás, de ennél többet akarnak. Többet annál, mint most, amikor minden a hírnévről, a pénzről és arról szól, hogy az elsők legyünk. Szerintem ezt onnan is tudni, ha körülnézel, és látod, mennyien bírnak étkezési rendellenességekkel, depresszióval, drogokkal, önvagdosással. Nem tudom, Magyarországon ez mennyire vészes, de Európa és Amerika nagy részén az. Ha egy százalék ilyen problémákkal küzd egy generációból, az már a társadalom problémája. Olyan nagy a nyomás, hogy első legyél akármiben, amit szeretnél, hogy úgy tűnik, ez az egyetlen, ami az élet értelmét adhatja. Ez persze nem igaz, hiszen amikor eléred, hogy első legyél, felismered, hogy egyáltalán nem lett az életed teljes. Igen, te leszel az első, de ez csak egy társadalmi verseny, amit sportnak álcáztak. És azt látom, ez az, amit a fiatalok felismernek, látják, hogy valami baj van, csak nem tudják, hol keressék a többletet.
-
Az élet értelmével kapcsolatban a könyvében a gyerekek az emberséget felejtik el. A történelem legveszélyesebb pillanatai, amikor egy ideájáért elveszik a humanizmus. Ez tudatosan volt benne a Semmiben?
Nem volt szándékos, mert a könyveimet mindig csak úgy írom mint egy történetet, mindig megpróbálom beleélni magam mindegyik karakterbe, hogy lássam, mit kezdhet az a karakter a jellemvonásaival egy adott szituációban, és a dolgok a végén ezek alapján történnek, néha nem úgy, ahogy én szeretném. Ebben a könyvben nem azért történnek így az események, mert én akartam, hanem mert így kellett lenniük. De persze később elgondolkodtam rajta, és valóban, nagyon előtérbe helyeztem, hogy elhagyják az emberséget. Az élet értelmének keresése ártatlan és nagyon szimpatikus. De abban a pillanatban, amikor leállnak egymás és a saját érzéseik figyelembevételével, megfeledkeznek az emberségről. És szerintem pontosan ez a lényeg. Ha van valami, amit tanulhatunk belőle, az hogy fel kell ismernünk azt a pontot, amikor nemet kell mondanunk. Nem számít, melyik ideológiára, amelyek egyébként nagyon sokban hasonlítanak, mint a nácizmus, kommunizmus, fundamentalizmus, a szélsőjobboldaliság… Mindegyik esetben az emberek úgy gondolják, hogy nekik van igazuk, és erőszakot gyakorolhatnak a többiek felett. És igen, ez nagyon veszélyes.
-
Kifordított szemléletével a Ha háború lenne nálunk a sztereotípiáinkkal való szembesülésre kényszerít bennünket. Skandináviában ennyire szükség van erre? Úgy hinnénk, hogy az ott élő emberek társadalmilag toleránsabbak, és a nacionalizmust és az etnocentricizmust nem ismerik úgy, mint mi Közép-Európában.
Úgy gondolom, kevésbé ismerjük, de az a Dánia, amit az emberek toleráns országnak gondoltak, a többi északi országhoz hasonlóan sokat változott. Jobboldali kormányunk lett, és eddig, amikor baloldalról jobboldalra váltott a kormány, együtt tudtak működni középúton. De hirtelen a jobboldali kormányzatnak a szélső jobboldallal lett többsége. A szélsőjobboldal most azt mondhat, amit akar az idegenek ellen, az emigráns politika ellen. Ez az, ami megváltozott Dániában. Ha azt mondhatják, hogy az iszlám nem vallás, hanem terrorszervezet, akkor az a társadalom radikalizálódását okozhatja.
Az „útlevélkönyvem” ennek a folyamatnak a kezdetén íródott. Sajnos, úgy tűnik, egyre égetőbb a szükség rá. De úgy gondolom, ami a legfontosabb az északi országoknak, hogy ezek az emberek nem érezték még, milyen menekültnek lenni. Magyarországon több konfliktus volt, és bonyolultabb körülmények között éltek, ami a szerkesztőmmel beszélgetve problémának tűnt, hiszen a könyvet eredetileg olyan embereknek szántam, akik igazából nem tapasztaltak efféle nehézségeket. De az emberek szerint, akikkel itt beszélgettem, a könyv még mindig releváns. Azért is, mert hangot ad azoknak az embereknek, akik valóban menekültek és emigránsok. Meg kell érteni, hogy az nem egy döntés eredménye, ha valaki nem tud a hazájában élni.
-
A könyve a másik oldal miatt is nagyon aktuális Magyarországon, és nem csak egy távoli utópia. Ugyanis fokozatosan erősödik a szélsőjobboldal, ezzel együtt nő a kirekesztés, és mindezzel a politika visszaél. Ismerte a magyar helyzetet és feszültségeket a fordítás előtt?
A fordítás előtt olvastam Magyarországról, tudtam már egy keveset róla. Voltam itt két éve a CEU-n egy az európai szélsőségességről szóló konferencián, ahol beszélgettem arról magyarokkal, hogy hogyan lenne jó ez a könyv ebben a kontextusban. Mert fikciót akartam, ami valahol hihető, de nem a valóság, mert nem akartam, hogy a könyv belépjen az aktuálpolitika mezőjébe, csak annyit, hogy átérezhessük, milyen menekültnek lenni. De azért kutattam előtte az országokról, és megvitattam a fordítókkal, mi valóságos és mi nem. Akartam adni valami olyat, amire az emberek azt mondják: „igen, ezt ismerem!”. Tehát ez egy „lehetséges fikció”.
-
Visszatérve a Semmire, ami a tiltott és a kötelező határán áll. A fiatalok mindig jobban szeretik azt, ami tiltott, viszont a kötelező olvasmányokért nem lelkesednek általában. Mégis hogyan fogadták a könyvét?
A kezdeti periódus után, amikor senkinek sem kellett a könyvem, és lassan kezdtek róla tudomást lenni, meg felárazták, a tanárok és könyvtárosok úgy vélték minden gyereknek el kéne olvasnia. A fiatalok szerették, és amit mindig hallottam a tanároktól az, hogy azok a fiúk, akik általában nem szeretnek olvasni meg iskolába járni, különösen szerették ezt a könyvet. És a tanároknak ez nagyon jó, hiszen össze tudják fogni az egész osztályt, és mesélik, milyen túlfűtött viták tudnak lenni még a korábban kevésbé érdeklődő tanulók között is. Ez azt jelenti, hogy a fiatalokat az agyuk mélyén érdekli, mi az igazán fontos az életben, miért vagyunk itt, miért tesszük, amit teszünk. Szóval a visszajelzésekből, amiket kaptam, azt gondolom, hogy az élet egy új módját mutatja nekik, és emiatt nagyon boldog vagyok.
-
Honnan ismeri ilyen jól a kamaszok lelkivilágát?
Amit én íróként teszek, az az, hogy mindig magamra öltöm a karaktereim alakját. Ugyanezt teszem egy kamasszal, de a felnőtteknek szánt könyveim esetében is. Most írok egy könyvet egy karibi férfiról, erről is megkérdezhetné, hogyan vagyok rá képes, hisz nem vagyok karibi férfi. De amikor írok, megpróbálok teljesen megfeledkezni magamról. Ha írok egy lányról, aki megégette az ujját, akkor az ujjamban érzem én is a fájdalmat. Ez egy érzés a zsigereimben. Igen, innen ismerem őket, a zsigereimből írok.
-
A kamaszokhoz hasonlóan, az egyetemisták is a felnőtté válás határán vannak, a könyve nekik is szól?
Igen, teljes mértékben. Mindenkinek szól, de azért gyerekeknek írom, mert először meg kell magunkat erőltetni, hogy megszabaduljunk a konvenciókban való gondolkodástól. És úgy gondolom, az egyetemisták is azon a határon vannak, amikor még nyitottak a kapuk. Tudom, hogy sok egyetemen olvassák, sőt Latin-Amerikában és Németországban még filozófia órán is tanították. Minden korosztálynak passzol, de a legtöbb országban az olvasói mégis a felnőttek.
-
De amikor felnőttek olvassák, látják benne Schopenhauert és a többi filozófust, viszont, ha egy gyerek olvassa, csak a kérdéssekkel szembesül reflektálatlanul.
Igen, ezért nem szabad direkt belehelyezni a filozófusokat, mert elveszne a könyv karaktere. A gyerek egyenesen belenéz ezekbe a kérdésekbe. Mert a nagy kérdések nagyon egyszerűek. Paradox módon ez teszi érdekessé a könyvet a felnőttek számára. De a gyerek jobban látják, ha valami rossz, ők hamarabb nemet mondanak rá, mint a felnőttek, akiknek világuk részévé vált. A fiatalok képesek a dekonstrukcióra. Láthatjuk az occupy mozgalomban és a spanyol tüntetésben is, hogy ellenállnak a rendszerrel szemben, mert látják ennek a piacgazdaságnak a következményeit. Mert a piac jó gazdasági alap a tranzakciók lebonyolítására, de amikor elveszíti a szabályait, és nem lesz kapcsolata a gazdaságnak azzal, amit az emberek beleadnak, akkor az megborul. Ez konkrétan nincs benne a könyvben, de benne van abban, amit a versenytársadalomról gondol, arról, hogy a pénzről és a győzelemről szól minden.
-
Ön szerint akkor az egész rendszer alapjait kell megkérdőjeleznünk?
Igen. Ez az, amit Pierre Anthon tesz a konvenciókkal. Mert erről szól ez a kérdés: szembemenni a konvenciókkal, azzal, hogy valakivé váljunk. Mi az a valaki? És kinek a szemében valaki? Ezt kérdezi Pierre Anthon is.
-
De Pierre Anton valóban valóságos figura? Nem csak egy szimbólum, egy Mephisto?
Én valóságosnak látom őt, de értem, miért olvassák egyesek szimbolikus figuraként. Már olyat is hallottam fiataloktól, hogy egy Jézus alak interpretációja, aki feláldozza magát, hogy a többiek értelmet nyerjenek. Szerintem ez is gyönyörű. De lehet egy Voltaire is, aki elveszi az illúzióinkat, vagy mint a Császár új ruhája című mesében a kisfiú - szóval sokféleképpen értelmezhető. De számomra ő csak egy fiú, aki ül a szilvafa tetején