Csak a próba végén vette észre, hogy nincs meg. Át sem öltözött. Nem akart erre időt pazarolni. Belegyömöszölte az iskolatáskájába a ruháit, elköszönt az osztálytársaitól, és felrohant. A gyakorlás elhúzódott, fél hét volt, és korábban még sosem maradt ilyen sokáig az iskolában. Attól félt, hogy rázárják a kaput. Fogalma sem volt, meddig szokott nyitva lenni a suli. Az első emeleten félhomály fogadta. A má­sodikra tartva azonban minden egyes lépcsőfok után nőtt a sötétség. Senkinek sem vallott volna be ilyen ciki dolgot, de: félt. Nagyon. Annyira, hogy csak állt mozdulatlanul a frissen felmosott padlóhoz szögezve, és úgy érezte, ilyen lehet az, amikor valaki tényleg gyökeret ereszt. Hunyorogva nézte a homályt. Nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy figyelik. Már majdnem megfordult, elhatározva, hogy otthon azt mondja, elfelejtkezett a telójáról. Ekkor azonban hangokat hallott a földszintről. A takarítónők beszélgettek, az egyik magyarázott, a másik hangosan nevetett, és ez megnyugtatta. A világ visszazökkent a megszokott keretei közé. Még sincs egyedül, ez csak a suli, és nem lehet semmi baja. Határozottan felszegte a fejét, és elindult a terme felé. Tett két magabiztos lépést, aztán mégis begyorsított, hogy minél előbb túl legyen rajta, és csak az ajtónál fékezett. Kicsapta, és a kezével már a villanykapcsolót kereste. Amint meglett, fellélegzett. A fény egy másodpercig elvakította, aztán minden ismerőssé vált és a helyére került. A barna szekrények, a sárga függönyök és az összekarcolt pad, amelyben ott várt rá a telefon. Sietve zsebre vágta a mobilt. Úgy érezte, legyőzte a sötétséget. De az öröme elhamarkodott volt. A villany ugyanis, talán éppen azért, hogy próbára tegye, ugyanebben a pillanatban elaludt. – Te félsz! – röhögött egy ismerős hang a háta mögött. Megpördült a tengelye körül. A sötétben egy osztálytársa állt vele szemben. Szeretett volna visszaszólni, de mielőtt még válaszolhatott volna, meglökték. Nekiesett a táblának. Megszédült, de így is próbált visszaütni. Az ellenfele azonban sokkal felkészültebb és erősebb volt nála, és nem várta meg, amíg felegyenesedik, hanem hasba vágta. Most már a feje és a gyomra is fájt. Pár pillanatig levegő után kapkodott, aztán arra eszmélt, hogy megragadják és hátrarántják a karját.Megkötözték. Pont, mint a filmekben. Csak itt nem kötéllel, hanem egyszerű cipőfűzővel. – Miattad kaptam ma beírást, hülyegyerek! Azt hitted, hazamehetsz így? Már kezdett hozzászokni a szeme a homályhoz. Látta, hogy az ellenfele sem öltözött át a próba után. Az ablak halvány fényénél állt, és a zsebéből ráncigált ki valamit. Egy minionmaszkot, amelyiken elöl két lyuk volt vágva a szemnek. Most azzal közelített felé. Lehajolt hozzá, hátrahúzta a haját, és megfordítva a fejébe nyomta a maszkot. Megint eltűnt minden fény. Nem látott semmit a zsákszerű jelmez alatt, de a sötétség helyett sokkal megfoghatóbb ellenséggel kellett megküzdenie, aki röhögött, és felkapcsolta a villanyt. Hallotta, hogy valami kattan, talán lefényképezték? Távolról, aztán egészen közelről. A fü­lébe pedig belesúgta a másik: – Vesztes! Az ilyenek miatt szar a világ, amilyen te vagy. Bárcsak leszakadna rád a tábla! Vagy ütne el az autó hazafele! Vagy a busz! Vagy bármi! Nem értette, miért nem válaszol semmit. A maszktól nem látott, de beszélni tudott volna. Elkezdhetett volna kiabálni, hívhatott volna segítséget. Annyi mindent mondhatott volna! Hogy ő sokkal különb! Hogy holnap úgyis beárulja! Vagy majd visszafizet neki mindent! MINDENT! Talán az ellenfele is erre gondolhatott, mert hirtelen lekapta róla a maszkot, és most szemtől szembe néztek egymásra. Egy vigyorgó fej és egy tágra nyílt szempár. Aztán a vigyorgó beleköpött az arcába. – Úgyse fogsz beárulni senkinek! – mondta nevetve. Felemelte a telefonját, és fotózott. Őt és még valamit mögötte. Ahogy megfordult, látta, hogy a feje fölött a falon nagy betűkkel díszeleg: Az osztály vesztese! – Ha beköpnél, vagy bosszút akarnál állni, felteszem ezt a fotót az arcoddal meg a felirattal a netre. Biztosan népszerű leszel a Facebookon! Vajon hány lájkot fogok kapni érte? Na, kellemes sétát hazafelé, vesztes!   Lekapcsolta a villanyt, és elment. Legalább is hallotta, ahogy elrohan a folyosón. Ő pedig megint sötétbe került. De ez a sötétség most teljesen más volt, mint a korábbi. Jólesett benne eltűnni. Mintha ráborult volna egy hatalmas, meleg takaró.  A sötétben nem lehetett látni a vesztes feliratot. Nem látszott, hogy vörös a feje, és hátrakötötték a kezét. Nem röhöghetett rajta senki. Talán még az sem zavarta volna, ha véletlenül bezárják a suliba.  Már nem sietett. Lassan elkezdte forgatni a csuklóját egészen addig, amíg a cipőfűző meglazult. Pont így látta a filmekben is. Ahogy levette a kezéről, automatikusan kidobta a kukába, aztán fogta a hátizsákját, és kiráncigálta belőle a nadrágját és a pólóját. Átöltözött. A jelmezt elrakta. Maga sem tudta miért, de minden nyomot eltüntetett, amit lehetett. Csak a feliratot nem. Azzal nem akart szembenézni. Villanyt se kapcsolt. Úgy hagyta el a termet, sötétben. Majd elindult a visszhangzó folyosón. Ha a falakon lógó tablóképek éltek és láttak volna, azt gondolták volna, hogy valami jó történt. Negyedórával ezelőtt érkezett egy diák, aki rettegve álldogált, és ijedten futott a sötétben a teremig, most pedig ugyanez a diák lassú, egyenletes léptekkel, leszegett fejjel távozott, mintha már nem is félne. Bárki azt hihette volna, hogy bátrabb lett. Pedig valójában épp az ellenkezője történt. A földszinten kerülte a takarítókat és a portás bácsit. Úgy lopakodott ki az épületből, mintha rosszat tett volna. Az utcán pedig örömmel fogadta a sötétet mint jó ismerőst. Ahogy hazafele sé­tált, arra gondolt, hogy otthon mit fog mondani. Majd azt hazudja, hogy még maradt a parkban egy kicsit. Ez gyakran előfordult. Csak öt utcára lakott,így járhatott egyedül is. Bár néha jöttek érte, ma nem ért rá senki. Különben talán minden más- képp történt volna... Vagy ugyanígy, csak a végén felfedezték volna az esetet. Akkor most nem hazudhatna, és mindenki rajta röhögne. Azt mondanák: gyáva. Ahogy sétált utcasaroktól utcasarokig, újra és újra lejátszotta magában a jelenetet, és még mindig nem értette, miért nem mondott semmit. Elvörösödött a gondolatra, hogy megverhették, leköphették, lefotózhatták, és ő nem védekezett. Most már azt is értette, miért dobta ki a cipő­ fűzőt. Mert erről nem akar mesélni soha-soha senkinek. Tőle nem fogják megtudni, és talán titokban marad mindenki előtt. Csak egyet kell aludni, és új nap lesz. Új esély. Csak legyen szerencséje – könyörgött magában, és észre sem vette, hogy automatikusan kikerüli az utcai lámpákat. Úgy járt a sötétben, mint aki soha többé nem akar kilépni a fényre.