Azt viszont elmondta, hogy nem csak ez az egy család létezik, hanem van még egy csomó. Másik, párhuzamos univerzumokban. A Dettike szerint sokféle család létezik. Vannak olyanok, mint az övé, amikben van két öregisten – egy anyuka meg egy apuka ‒, plusz egy-két gyerekisten. Vannak aztán másféle családok is. Ezekben például csak egy anyuka van és nulla apuka, vagy csak egy apuka és nulla anyuka. Vagy két anyuka és nulla apuka, vagy két apuka és nulla anyuka. Vagy egy anyuka és egy pótapuka, vagy egy apuka és egy pótanyuka. Meg olyan családok is vannak, mondta a Dettike egy kicsit szomorúan, ahol a talált gyerekek laknak. Nekik nincs sem anyukájuk sem apukájuk, hanem csak pótanyukájuk meg pótapukájuk. De ettől még ők nem pótgyerekek, hanem igaziak, és a család sem pótcsalád, hanem igazi, feltéve persze, hogy beszélgetnek, és van otthon szobanövény.   Hatodik fejezet, amelyben a Dettike lebukik A Dettike jóvoltából nemrég megismertem egy másik családot is. Akkor ezt most elmesélem. Tessék: Van a Dettikének egy kis, titkos füzete, amit úgy hívnak, Ellenőrző. Ha hazaér az iskolából, mindig az az első dolga, hogy kivegye a táskájából, és eldugja a fiókba. Nagyon nagy titkok lehetnek benne, mert még az Apukának meg az Anyukának sem mutatja meg soha. Néha megkérdik, tényleg, kislányom, hol az Ellenőrződ, hetek óta nem láttam, nem írtak bele? Mire ő kinéz az ablakon, mintha lenne odakint valami érdekes, és szórakozott hangon azt feleli, hogy „nem tom”. Vagy hogy „benn maradt”. Vagy hogy „beszedték”. És azzal el is van intézve.   A minap viszont támadt egy kis zűr. A Dettike iskola után elment csavarogni, az Anyuka pedig otthon maradt, és rájött a rakosgathatnék. Van ez a furcsa mániája, néha rájön, nem tehet róla. Szóval bement a Dettike szobájába, és elkezdett ott mindenfélét rakosgatni, innen oda. Például összegyűjtötte a bugyikat a padlóról, a félig szopogatott cukorkákat a polcról, a cipőket az asztal alól, a félig megivott kakaókat az ablakpárkányról, mintha nem lettek volna jó helyen ott, ahol voltak, helyettük pedig hozott néhány másik bugyit meg egyéb ilyen-olyan tárgyat, és betette őket a szekrénybe, mintha nem lett volna belőlük ott már addig is épp elég. De még mindig nem tudta abbahagyni. Vérszemet kapott. Odament a Dettike ágyához, és kisimította az ágyneműt. Aztán fogott egy seprűt, és hosszan sepergetett. Aztán fogott egy tollseprűt, és megcsikizte vele a könyvet gerincét. Utána meg körülnézett. Odament az ablakhoz. Kikukucskált. Behúzta a függönyt. Odajött az ajtóhoz. Kikukucskált. Becsukta az ajtót. Végül odament az íróasztalhoz… Megállt a fiók előtt… nagy levegőt vett… és kihúzta. És akkor meglátta az ellenőrzőt. Kivette. Kinyitotta. Belenézett. Becsukta. Nagy levegőt vett. Kinyitotta. Belenézett. Becsukta. Nagy levegőt vett. Kinyitotta. Belenézett. És elkezdte olvasni. És csak olvasott és olvasott, csendben, egy darabig. Aztán becsukta az ellenőrzőt, és maga elé meredt, mint aki nem hiszi el, amit látott. Végül zsebre dugta az ellenőrzőt, de még mindig csak meredt maga elé. És csak meredt és meredt, hogy a szeme majd’ kiszáradt, és amikor már tényleg majdnem kiszáradt, akkor pislogott kettőt, és egyszer csak kipukkant belőle a nevetés.   ‒  Óra közben kornyikált, hihihihí. Evés közben uzsonnázott, hahahaaa. Tornaórán zongorázott, heheheee. Lelúzerezte Euklidészt, hangyával oltja szomját, háháhááá. Tiszteletlen, bárdolatlan, neveletlen, szófogadatlan, hühühüüü. Amikor végre abbahagyta a nevetést, az Anyuka kicsörtetett az ajtón, át a nagyszobán, be az Apukához a dolgozószobába, és azt kiáltotta, „idesüss, mit találtam”. Aztán magára csukta az ajtót. Az Apuka szobájába nem látok be, úgyhogy csak találgatni tudok, mi történhetett odabent. De inkább nem találgatok. Mert ami ez után következett, az végképp teljesen összezavart. Mire ugyanis a Dettike hazaért, az Anyuka meg az Apuka már kint ült a nagyszobában, az asztalnál, de nem nevettek, hanem mindketten komor képet vágtak, és előttük ott hevert az Ellenőrző. A Dettike belépett, és azt mondta, hogy „hellósztok”. Aztán ledobta magáról a kabátot, lerúgta a cipőt, és elindult befelé a szobájába. De az Apuka megállította. ‒ Gyere csak ide, kislányom. ‒ Minek, Apuka? ‒ Beszédem van veled, kislányom. ‒ Ne már, Apuka. ‒ De bizony, hogy, kislányom. Megtaláltuk az ellenőrződet, kislányom. ‒ Hajaj, Apuka. ‒ És tele van intővel, kislányom. ‒ Sajnos, Apuka. ‒ És eldugtad előlünk, kislányom, és nagyon szomorúak vagyunk, kislányom, és hogy képzeled ezt, kislányom, óra közben kornyikálni, evés közben uzsonnázni, tornaórán zongorázni, Euklidészt lelúzerezni, hangyával szomjat oltani, tiszteletlenkedni, bárdolatlankodni, neveletlenkedni, szófogadatlankodni, kislányom, rossz társaságba keveredtél, kislányom, na de mi majd megmutatjuk neked, kislányom, megbeszéltük édesanyáddal, kislányom, ezen túl a Nettikével barátkozol majd, kislányom, mert ő bezzeg jó kislány, kislányom, vegyél róla jó példát, kislányom, ma pedig nincs esti mese, kislányom, mars a szobádba, punktum. Az Anyuka mindeközben végig meg sem szólalt. Nézett maga elé, és hallgatott, csak a szája sarkában bujkált valami mosolyféle. Ám ezt a Dettike nem vette észre. És ahogy azt már megszokhattuk tőle, bevágtatott a szobájába, magára csapta az ajtót, aztán fogta a cukorkás zacskót, leült az ágyára, és a fejére húzta az egész takarót, mint aki szeretne eltűnni, hogy ne is lássák. Csak a szeme világított ki a takaró csücske alól, ami úgy borult rá, mint valami nagy-nagy kapucni. ‒ Te Dettike! – suttogtam ki a kulcslyukból. ‒ Mi van? ‒ Hát semmi, csak hogy izé, beszélgessünk. A Nettikét egyébként már én is ismertem. Ő volt az az a kislány, aki súgott az órán, amikor a Dettike épp fiú volt. Néha átjött a Dettikéhez játszani. De nem is ő volt az igazán érdekes, hanem a mamája, a Lédike. Az a hosszú néni, aki esténként érte jött. Meg néha egyedül is eljött, ha nem jöhetett át a Nettike, mert az apukájához kellett mennie. A Lédikének nagy, vörös haja volt, és hegyes cipője, és színes ruhái, amikben egyáltalán nem úgy festett, mint aki a mamája valakinek. Amikor átjött, akkor leültek a nagyszobában az apukával, és pipázgattak. Néha meg kártyalapokat vettek elő, és azokat rakosgatták, és a Lédike minden alkalommal ronggyá verte az Apukát, de őt ez láthatólag nem zavarta, sőt: olyanokat mondott a Lédikének, hogy micsoda egy mázlista vagy te, meg hogy micsoda egy boszorka vagy te. Na igen. Ez legalább megmagyarázta, miért nem veszít soha. ‒ Tudtad te, hogy a Nettike mamája boszorka? – kérdeztem óvatosan a Dettikét. – Honnan veszed? – kérdezte a Dettike, aki idő közben már kibújt a takaró alól, és épp a méhecskés pizsamáját keresgélte. – Hát onnan, hogy sosem veszít a kártyában. Meg az apukád mondta is.

Folytatás