‒ Na jól van, drágám, csak vicceltem. Menj szépen, írd meg azt a házi feladatot. ‒ A soha viszont nem látásra – fordult a Bélukához udvariasan a Dettike, és pukedliezett. ‒ A soha viszont nem látásra – felelte barátságosan a Béluka, és megpödörte a bajuszát. ‒ Pá, kicsim – mondta a Lédike. A Dettike halkan magára csukta a szobája ajtaját, csendben leült az íróasztalhoz, füzeteket vett elő, és írogatni kezdett. Közben pedig szipogott. Aztán nagy sokára felállt, eltette a füzeteit, és nekiállt pakolászni. Közben még mindig szipogott. És csak pakolászott és pakolászott szipogva, amikor pedig egy fia pakolásznivaló sem maradt, benyúlt a szekrényébe, tollseprűt vett elő, és a könyvespolchoz lépett. Ám ekkor megszólalt odakint egy harang. Éjfélt kongatott. A Dettike megborzongott, megállt a kezében a tollseprű, és rám meredt. Csak állt, és néztük egymást, miközben odakint szólt a bim-bam. Amikor elhallgatott, a Dettike odajött hozzám. ‒ Te, mi a fene volt ez? ‒ kérdezte. ‒ Hát az, hogy Nettike lettél. De az már tegnap volt. Nem emlékszel? ‒ Ja, de. És akkor most elmúlt? – kérdezte óvatosan. ‒ Aha, úgy tűnik. ‒ Akkor jó. ‒ Jó? Miért jó? ‒ Hát nem is tudom – mondta szomorúan a Dettike, és kitörölgette a szeméből a könnycseppeket. ‒ Mert ez így szívás. Asszem, én már nem akarok senki más lenni soha többé. Tiszta hülyeség az egész. Én inkább már simán csak Dettike akarok lenni, és csavargós akarok lenni, és kiabálós akarok lenni, és koszos akarok lenni. Én meg erre azt mondtam neki, hogy: – Oké-oké, nyugi, Dettike, szerintem menni fog.