Amikor a kisunokám iskolába készült, láttam, hogy mennyi szorongást, feszültséget okoz benne az iskolakezdés, annak ellenére, hogy nálam sok színes, játékos segédanyaggal találkozott. Emlékszem, még az egyik órámra is elvittem magammal, ahol kifejezetten sokat játszottunk a gyerekekkel, ennek ellenére tényleg sok rossz érzés volt benne. Úgy éreztem, valamit tenni kell. Annál is inkább, mert sok más gyereknél is ezt tapasztaltam.
Érsek Rózsa Győrben élő nyugdíjas pedagógus. Közel negyven évig tanított alsó tagozatos diákokat, valamint főiskolai hallgatókat. Könyvei: Vidám Olvasó, Vidám Meseolvasó 1. és 2., valamint az Első nap az iskolában.
Ezek a félelmek vajon a szülőktől jönnek?
Egészen biztosan. Valószínűleg elhangzanak otthon, illetve a tágabb környezetben olyan mondatok, amik a gyerekeket szorongással töltik el. Óhatatlanul mondunk ehhez hasonlókat: „Az iskolában minden máshogy lesz! Majd ott rendet tanulsz! Megváltozik minden.” Nem akarnak mindezzel rosszat a szülők, de a gyerekben ezek nélkül a mondatok nélkül is rengeteg kérdés motoszkál, nagyon fontos, hogy ügyeljünk arra, ne töltse el őket félelemmel a változás. Ne gondolják azt, hogy többet ők már nem játszanak, vége a gyerekkoruknak.
Nekem borzasztóan tetszett a könyvében, hogy beszélgetésre invitálja a gyereket.
Ez volt az egyik célom. Elképzeltem, ahogy egy szülő beszélget a gyerekével, ez adta a könyv alapját. Átgondoltam azt is, milyen gyakorlati tanácsok lennének hasznosak a szülőknek, gyerekeknek. Egy sor fogalom újdonságot jelent egy leendő elsősnek, erre is igyekeztem felkészíteni őket. Hogyan mutatkozzon be? Mit jelent hetesnek lenni? Hányan lesznek egy osztályban? Kitől kérhet segítséget, ha baj van? Végigvettem az eszközöket is, igyekeztem éreztetni, hogy a játék nem szűnik meg azzal, hogy iskolába kerülnek.
„Orsi jelentkezik. A tanító néni észreveszi, felszólítja.
– Tanító néni, kérem! Legyen szíves elmondani, mi a két hetes feladata!
A hetesek jelentik a hiányzókat. Segítenek gondozni a virágokat. Krétát készítenek a táblához. Szellőztetnek, kiosztják a füzeteket, s ügyelnek a terem rendjére – válaszolta Márta néni. (…) A tisztasági csomag és a tornafelszerelés már a fogasokon lóg. Mi van bennük?" (Részlet az Első nap az iskolában című könyvből)
Hogyan segíthetnek még a szülők a gyerekeknek az iskolakezdésben, illetve az első évben?
A legfontosabb, hogy napi szinte ajándékozzák meg rendszeres minőségi beszélgetéssel, és hogy minél több mesét olvassanak neki. A gyakorlással, közös tanulással ugyanez a helyzet. Hagyják a hétvégi maratoni tanulást, inkább osszák el az időt több, kisebb blokkra. Ha naponta csak tíz percet gyakorolnak, nem fog előfordulni, hogy az „o” betűt rendszeresen összekeveri a gyerek az „u” betűvel. Nagyon fontos az is, hogy nyugodtan és kipihenten érkezzen a gyerek az iskolába. Ne úgy, hogy a tévé elől állítják fel, hosszas veszekedés után az utolsó pillanatban. Tartsák rendben az eszközöket közösen! Amikor a táskába valami bekerül, soha ne a szülő tegye be, legyen az ünneplő, tízórai vagy épp a matematikai eszközök! Így nem fordulhat elő, hogy a tanító néni kér valamit, és a gyerek azt hiszi, hogy otthon hagyta. Nem lehet eleget hangsúlyozni azt sem, hogy ne szorongjon a szülő! Bízzon a tanárban, az iskolában és a gyerekében, hogy meg fogja állni a helyét.
Hogyan tudja csökkenteni egy jó pedagógus a gyerekekben a feszültséget, amit az első nap, illetve általában az iskoláskor okoz?
A jól képzett pedagógusok óráin mindig is jelen volt a játék, a játékosság. Tíz perc tanulás után például nálunk mindig automatikusan öt perc játék következett. Ez hol drámapedagógia volt, hol mozgás, zene, történetmesélés, bármi, ami egy kicsit pihentette a gyerekeket. Manapság még több lehetőségük van erre a pedagógusoknak.
Megoldható ezzel a szemlélettel a tetemes tananyag átadása?
Igen, sőt, így tud igazán figyelni a gyerek a tényleges tanulásra. Olvastam egyszer egy belső felmérést arról, kik a legnépszerűbb kollégák. Egyikük nagyon elkeseredett, mert mindig sokat készült, mégis az utolsó helyen szerepelt a listán. Beült hospitálni másokhoz, és rájött, hogy egy matematika órának is része lehet a zene, a vers, a történet, a mozgás vagy épp a humor.
Egy jó tanító tudja, hogy iskolakezdésnél nagyon picik még a gyerekek, hatalmas a váltás az óvodához képest. Időt kell hagynunk arra, hogy valódi iskolásokká váljanak. Hogy megszeressék, nyitottak legyenek, merjenek kérdezni, jelentkezni, és jelezni, ha nem tudnak valamit. Nem szabd leszidnunk őket, ha nem értenek valamit. Aranyos élményem volt, amikor az egyik gyerek egyszer azt mondta az órán: „bocsánat, elkalandoztam”. Nagyon nagy bizalmat jelentett, tudta, hogy nem kapom be érte. Hiszen ki az, aki soha nem kalandozik el? Én a dicséretben hiszek, nem a feketepontokban. Jóságtallérokat készítettem, ezeket lehetett gyűjtögetni. Amikor a magatartást osztályoztam, ezek alapján döntöttük el, hogy hányast kapjon a gyerek. Közben észrevétlenül megtanulták, hogy mindig érdemes jónak lenni.
Ha visszagondol a saját első napjaira az iskolában, önt mi tette boldoggá?
Én egy kis faluban jártam iskolába. Elsősorban a könyvek, az azokról szóló beszélgetés és a mozgás töltött el örömmel. És természetesen a dicséretek.
Mik azok a rossz élmények a gyerekkorából, amiket tanítóként igyekezett elkerülni?
Az, amikor nem hittek bennem, abban például, hogy balkezes diákként én is tudok fejlődni. Emlékszem, mennyi munkám volt abban, hogy befejezzek otthon egy kézimunkát. A tanár másnap nem hitte el, hogy én csináltam, nagyon sokat sírtam emiatt. Erre mindig igyekeztem nagyon odafigyelni, bármikor azt mondta nekem egy gyerek, hogy valamit ő csinált, mindig elhittem neki.
Pedagógusként milyen emlékei vannak az első napról a gyerekekkel?
Nekem csak pozitív élményeim voltak. Én tágra nyílt szemekre emlékszem. A tanévnyitó után mindig együtt vettük birtokba és díszítettük fel az osztályt a gyerekekkel, aznap mindenki lufit vihetett haza. A szülőkkel való találkozás is emlékezetes, már az első alkalom is legalább három órán keresztül tartott. (Nevet.) Mindent megbeszéltünk: hogyan rendezzék el a tanév során használt eszközöket a táskában, mit hagyjanak az iskolában, illetve mit vigyenek haza. Nem akartam mindezzel a gyerekeket terhelni. A szülők felírták a nevet a füzetekre, könyvekre, eszközökre, én pedig raktam egy jelet mindenre, úgy adtam vissza a gyerekeknek, amikor szükség volt valamire az órán.
Sok helyen kimerül a szülő-tanár kapcsolat az évi kettő szülői értekezletben.
Ez borzasztóan kevés a jó kapcsolatépítéshez. Pedig nagyon jó kapcsolatban kell lenni, ahhoz, hogy a szülő bármit el merjen mondani. Naponta szekálnak például egy gyereket a rózsaszín táskája miatt, ha nem tudok róla, nem tudom rendezni. De megkereshet azzal is a szülő, hogy nem volt idő megírni a leckét. Majd bepótolják, nem probléma ez sem. A lényeg, hogy szülő is, gyerek is merjen szólni, segítséget kérni. Ennek a bizalmi légkörnek a kialakítása nem megoldható évi két szülői értekezlettel.
Tapasztalatai szerint van igény erre a szülők részéről?
Egyértelműen. Ehhez természetesen az is kell, hogy a pedagógus elérhető legyen.
Hogyan oldotta meg a pályája során azokat a helyzeteket, amikor a közösség valakit sokat csúfolt?
Igyekeztem jó példát mutatni. Megmutattam a gyerekeknek, hogy őt is ugyanúgy szeretem, ugyanúgy megölelem, ugyanannyi feladatot adok neki, ezt pedig előbb-utóbb lemásolták rólam a diákok. Ha panaszkodtak, mert „rossz” volt az egyik osztálytársuk, a beszélgetés legtöbbször segített. Megkértem az érintett gyereket, hogy segítsen valamiben, ilyenkor könnyebben megnyíltak. Visszatérve a példamutatásra és a motivációra, nagyon kell vigyázni a hangunkra, gúnyolódást még véletlenül sem engedhetünk meg magunknak. Tele kell lenni jó szándékkal mindenki iránt.
Mit csinált azokkal a gyerekekkel, akiknek a magatartása problémát okozott?
(Gondolkodik) Nem is tudom, igyekeztek jól viselkedni. A beilleszkedési-, tanulási-, illetve magatartási nehézségekkel küzdő gyermekeknek szerintem azzal tudtam a legtöbbet segíteni, hogy bizalmat sugározva feléjük, különböző feladatokat adtam nekik. Ezeket örömmel teljesítették, mert sikerélményhez jutottak, aminek köszönhetően nőtt az önbecsülésük. A hallgatóknak mindig elmondtam azt is, hogy amikor a szülőkkel beszélgetnek, sose felejtsék el, hogy annak, akivel beszélnek, az a gyerek a legdrágább. Érezniük kell, hogy a tanító néni is szereti azt a gyereket.
Említette, hogy önnek is sokat jelentett a dicséret gyerekkorában. Pedagógusként hogyan értékelte a gyerekek munkáját?
Sokszor és sokféleképpen értékeltem mindent. Nemcsak a tudást, hanem a külalakot, a szorgalmat, az aktivitást is visszajeleztem. Zsetonokat nemcsak a jóságért lehetett kapni, ezek mindig ott voltak a tenyeremben. Öt darab zsetonért piros pont járt, tízért pedig egy ötös, mindez egész évben elegendő motivációt jelentett.
Évtizedek óta van a pályán. Kik a példaképei?
A gyakorlóiskolában, ahol tanítottam, Perlaki Rózsa volt a tanárom. Nagyon sok ötletet merítettem tőle. Mellette természetesen Winkler Márta, akinek a pályáját végig figyelemmel kísértem. Ugyanazokban a dolgokban hittek, mint én. A játékosságban, az oldott légkörben, a szabad, de kulturált véleménynyilvánításban, a történetekben, a beszélgetésekben és a már sokat emlegetett bizalomban.
Egy-két hét, és kitör a nyári szünet. Hogyan hozzuk szóba az iskolakezdést?
Elmesélheti a szülő a saját élményeit. Amikor ő, netán a nagyszülő iskolába járt. Nagyon érdekesnek fogja találni a gyerek, hogy régen például palatáblára írtak. Vásárolják meg együtt az eszközöket! Játsszanak minél többet, és beszélgessenek, utóbbi szinte mindenre jó megoldás.
2018.06.13
Forrás: hogyanmondjamelneked.hu
AJÁNLOM AZ OLDALT
ÖSSZES FOGLALKOZÁS
