„– Mire jó, ha megtanulod a betűket? – kérdezte Pöszke. – Mindent el tudok olvasni, amit leírtak – válaszoltam én. – És hol vannak a betűk? – kérdezte Pöszke. – A legtöbb a könyvekben van, de mindenütt vannak – mondtam én. (…) Megmutattam Pöszkének, hogy mennyi betű van az utcán. A boltokban meg a vendéglőkön neonból, a kirakatokban kézzel írva, a házak falán fényes táblákon, a kapuk mellett a házitelefonoknál kis keretben, a teherautók oldalán színes festékkel, a hirdetőoszlopokon, csak soroltam, és nem akart vége lenni. Most jöttem rá, hogy eddig én se tudtam, hogy mennyi betű van az utcán.”   Érdekes, de amióta iskolába járok, a felnőtteket egyetlen dolog érdekli. Mindenki megkérdezi tőlem:   - Aztán szeretsz-e iskolába járni?   Én először azt válaszoltam, hogy nem tudom. Akinek ezt válaszoltam, az összecsapta a kezét és egészen odavolt. Miért nem szeretek iskolába járni? Talán nem szeretem a tanító nénit?   Pedig nem azt mondtam, hogy nem szeretek iskolába járni, csak azt, hogy nem tudom. Mert ez az igazság. Van, amikor szeretek iskolába járni, és van, amikor nem.   Amikor a tanító néni olyat kérdez, amire senki sem tud felelni, csak én, akkor szeretek iskolába járni.   Ha én hajítom a legmesszebbre a kislabdát, és a Magda néni azt mondja, ejha, akkor szeretek oskolába járni.   És akkor is szeretek iskolába járni, mikor a tanító néni felemeli a füzetemet és megmutatja a többieknek, hogy nézzétek, így kell ezt ügyesen megcsinálni! Szóval, sokszor szeretek iskolába járni, de van, amikor nem szeretek.   Amikor olyan sokáig kell egy helyben ülni, hogy a lábam már nem bírja és elkezd magától dobogni a pad alatt, és rám szólnak, hogy ejnye Dani, akkor nem szeretek iskolába járni. Amikor sehogy se akar vége lenni az órának, és muszáj egy picit harapnom az uzsonnámból, és a mögöttem ülő árulkodós rákezdi, hogy tanító néni kérem, a Dani megint eszik, akkor nem szeretek iskolába járni. És ha a többiek nevetnek ezen, akkor pedig annyira nem szeretek, hogy majdnem sírok.   Meg olyankor se szeretek iskolába járni, mikor véletlenül nem arra figyelek, amire kell, hanem arra, ami jobban érdekel, és a Piri néni rám szól, hogy ejnye, már megint nem figyelsz.   Mert ha én véletlenül nem figyelek, az azért még nem „már megint”. Hát ezért nem tudok én mit válaszolni arra, hogy szeretek-e iskolába járni."