Sok minden van, ami tönkre tud tenni egy egészen jól induló napot is, például egy gondtalan hétvégi napot, amikor apáék szörnyen elfoglaltak, a hugi rémesen idegesít, és mindennek tetejében még az eső is esik odakint... Hát mit lehet ilyenkor csinálni? Samu, a tündéri kis nyuszi kalandjain keresztül a mindennapi gyermeki dilemmák kerülnek előtérbe, olyan kardinális kérdések, mint a kinti eső, a benti unalom, az idegesítő családtagok és az elfoglalt szülők.   Rofusz Kinga szellemes  törénete és minimalista, de nagyon is leleményes és találó rajzai segítenek a kicsiknek - leginkább az óvodás korosztálynak - feldolgozni azt az érzelmi stresszt, mely a felnőttek világában éri őket. A történet egyszerű, de lényegre törő, ráadásul kellemes megoldást is kínál a felmerülő problémákra.   Az illusztrációk szellősek, de pont ezzel hagynak teret a gyermeki képzeletnek, Samu sztorija így nemcsak egy szimpla mese és lapozgatós könyvecske, hanem egy igazi családi program is, melyet újra és újra át lehet élni együtt. Samu, a kis nyuszi, a Csodaceruza kétrészes könyvsorozatának a főszereplője. Egy kicsit emlékeztet bármelyik kétéves gyerekre, van apukája, anyukája és egy kis huga, Borka.    A könyv a könyvduó első része - egy nehéz nap, idéződik fel bennünk, és a könyvben kezdhetjük a hangolódást: két duplaoldalon keresztül csak vízmosta kéket látunk, mint egy nagy, hosszú, végtelenített pocsolyát. Ebben a könyvben a főszereplők nem kicsattanóan jókedvűek... Az eső már-már mítoszi özönvízzé dagad. Ezt valószínűleg Samu érezheti így: amikor kinéz az ablakon, a játszótér a távolban, elérhetetlenül úszik a világoskék térben, a szél egy újságpapírt sodor, ebből láthatjuk, milyen goromba időjárás dúl kint, libikókázásról szó sem lehet! Ahogy ez ilyenkor bizony előfordul: a többi családtag sincs emelkedett hangulatban. Borka egyből hintalovazni akar, amin épp Samu ül, anya dolgozik és játszani küldi Samut. Apa tévézik, magábasüppedve: a fotelból csak a két füle látszik ki. Samu elveszettnek érzi magát: őt mindenki mellőzi! Anya még Borkával is többet foglalkozik, mert álomba ringatja egy altatóval, vele bezzeg senki nem törődik! És ez az eső, hát soha nem lesz vége? Nincs is semmi idebent, amivel játszani lehetne! A dominó? Jaj, hát az is unalmas! Végre eláll az eső, ki lehet menni. Egy örökkévalóság telt el, vagy csak egy negyedóra? Samu számára mindenképp az előbbi. Apa csapata nyert a tévében a focimeccsen, úgyhogy ő is igazán jókedvű! Ki is mennek, és együtt papírcsónakokat hajtogatnak a tegnapi újságból. Rofusz Kinga a hosszúra nyúló perceket nagy, üres terek megfestésével ábrázolja, szívesen elidőzik a szem a jól megmunkált festett felületeken, látjuk, hogy rétegről rétegre lettek kidolgozva. Azt hihetnénk, hogy komor ez a könyv, de nem az: rózsaszín, élénk piros és élénk kékben pompáznak az oldalak - mintha azt sugallanák: ugyan, egy kis eső, egy kis rosszkedv azért nem a világ vége! A könyv képei igen erős atmoszférát teremtenek, és főleg a gyermeki nézőpontot erősítik: az anya alakját például nem is lehet teljes egészben látni - egy picit József Attila Mama című verse is eszembe jut, ott válik a mama alakja olyan éterivé, egyre dolgozó, némán is szerető elérhetetlen figurává, mint itt egy percre, ebben a könyvben, az anya-nyuszi a képeken. Samu alakja egy kisgyerek számára is felismerhető nyuszi, egy pici fekete folttal a szeme körül - csak hogy tudjuk, ő nem tizenkettő egy tucat ám! Emiatt egy kicsit csintalannak is látszik - és én személy szerint várom a további kalandokat vele!