A felmérés alapján a brit szülők negyede öt éven aluli gyermekének nem olvas klasszikus, avagy tündérmesét, mert túl sok kényelmetlen kérdést tehet fel csemetéje - adta hírül a The Daily Telegraph című brit lap.   Szerintem a klasszikus mesék nyilván klasszikus értékeket közvetítenek - kár lenne ezektől megfosztani egy gyereket -, és valóban, olykor igencsak rémisztőek. Sőt, félelmetesek. Ám a mese végére a jó mindig legyőzi a gonoszt: Hamupipőke a sok munka után lógathatja a lábát egy herceg oldalán, Hófehérke pedig a nem megfelelően megnevezett törpéknek köszönhetően él majd boldogan szíve választottjával, míg meg nem hal - nyilván jó barátságban a törpékkel -, és Jancsiék is legyőzik csapatmunkával, jó testvérként együttműködve a gonosz boszorkányt. Vagyis, mindig ott a történet végén a feloldás, mindig ott áll feketén-fehéren, hogy bizony a rosszat, gonoszat le lehet győzni egy kis gondolkodással, munkával, összefogással. És a gyerek rájön, hogy akkor a rossz-gonosz nem is félelmetes.   Egyébként nem tudom, hányan olvastátok el már a gyereknek A Kis Herceget? Abszolút modern mese, csodaszép, elgondolkodtató. És sírt rajta a gyerekem, mikor a kis herceg úgy dönt, csak akkor juthat haza szeretett rózsájához, ha megmaratja magát a mérges kígyóval. És igen, sajnáltam a gyerekem, aki ott az ágyban meggyászolta a meséje hősét, mert tudta, hogy így meghal a főszereplő - vagy hát ez nem is olyan egyértelmű, nem igaz? -, de hogy ezért ne ismerjen meg egy ilyen történetet soha, azt nagyon sajnálnám.   Ti mit gondoltok? Baj-e, ha félelmetes vagy rémisztő egy mese, és meg kell óvni ettől egy gyereket? Vagy jobb, ha engedjük megélni ezeket az érzéseket is a gyereknek?