Mélytengeri mesék
Szepesi Dóra 2016.09.28. 13:44
Írta: Monika Kompaníková, illusztrálta: Veronika Holecová, fordította: Pénzes Tímea. Naphegy Kiadó, 2016, 88 oldal
"Képzeld el az életet a tengerfelszín alatt!
És legeslegalul a tengerfeneket. A tengerfenéken végeláthatatlan tájak terülnek el, homokdűnékkel fedett síkságok, sűrű rétek, melyeket meleg áramlatok fodroznak, korallokkal és tengerirózsákkal benőtt hegyek, forró vizet lövellő tengeralatti vulkánok. Sziklák, elsüllyedt hajók roncsai, elveszett városok, tűzhányók és mély árkok.
És a legmélyebb árok mélyén, ahova nem jut el napfény, búvár, tengeralattjáró, sőt még japán gyöngyhalász sem – hát ott már egyáltalán nincs semmi. Csak sötét és hideg. Brrrr! Képzeld csak el! Még ha ez nincs is teljesen így. Még a legfeketébb és leghidegebb sötétségben is rálelhetünk életre. Ugyanis a legmélyebb árok mélyén él Halancsa és Kígyurka."
Varázslatos hangulatú mese az óceán mélyéről egy különleges barátságról.
Halancsa, Kígyurka és a biolumineszcencia
|
Első ránézésre talán meghökkentő lehet, hogy az író egy mélytengeri halat tesz meg története főhősének, karnyújtásnyira hozva a csúnya Halancsát, aki első pillantásra visszataszító. Ám ha valaki ötévesen ezzel a könyvvel merül álomba, ne csodálkozzunk, ha tengerkutató válik majd belőle.
A TOP 50 gyerekkönyv díjátadóján elhangzott, hogy a szlovákok mennyire sikeresek a különleges gyerekkönyveikkel. A Mélytengeri mesék volt az egyik példa. A helyszín és a főszereplők mindenképp szokatlanná teszik a történetet, az illusztrációk és a mesébe szőtt ismeretterjesztés líraian kedves. No, de hogy is néz ki ez a Halancsa? Széle-hossza egy, teste csupa dudor, akár egy krumpli. A farka cakkos, mintha megtépték volna, a szája nagy és ferde, az alsó állkapcsa nagyobb, mint a felső, nem tudja becsukni a száját. Így a fogai kiállnak, ráadásul a hatvannyolc fogból ötvenkettő eltört, négy pedig annyira elgörbült, hogy kis fogasokként állnak ki a szájából és ezért most nem tud enni, nagyon éhes…
Nos, ha valakinek még ezek után is van kedve tovább olvasni a könyvet, nem fogja megbánni. Engem a kíváncsiság hajtott tovább, és megtudtam, ha Halancsa mélytengeri barangolásai során táskát, kabátot, esernyőt hordana magával, lenne hová akasztania. Érdekes! Miért hordana esernyőt egy mélytengeri lény? Arra egyáltalán nincs szüksége, ellenben lámpásra igen. Van is neki. Ugyanis a leghidegebb és legsötétebb mélységben a legmélyebb árok mélyén él, és mint minden jóravaló mélytengeri hal, saját kislámpással rendelkezik. (A könyv végén van egy kis mélytengeri állatmutató, amely ezt a jelenséget biolumineszcenciaként magyarázza meg.) A lámpás egy csáp végén fityeg, a csáp meg a szeme közt egy gödörből nyúlik ki. Végül is egyetlen mélytengeri lény sem teljesen tökéletes… – mutatja be főhősünket együttérzéssel a szerző.
Milyen az élet a tengerfelszín alatt? Ha el akarjuk képzelni, gondoljunk egy jól megsózott planktonlevessel teli fazékra, amelyben halak, polipok, medúzák, sellők, rákok, csigák, óriásemlősök, tengeralattjárók úszkálnak, időnként egy vagy két batiszkáf, és legeslegalul a tengerfenék. (Mi az a batiszkáf? Ezt bizony nem tudtam, amíg el nem olvastam a könyvet – mert, mint minden jó könyv végén, fény derül minden kezdeti talányra. Itt is!) A történetben előrehaladva megismerhetjük a mélytengeri közlekedés alapszabályát: fel kell kapcsolni a villanyt. Megtudjuk, hogyan ismerkedik meg Halancsa a hasonló cipőben járó tengeri kígyóval, Kígyurkával – a szereplők elnevezése valószínűleg fordítói bravúr, Pénzes Tímeának köszönhető. Kígyurkát szintén baleset érte, kedden kialudt a farka végén lévő kislámpája. (Újabb költői kérdés: Milyen lehet a mélytengeri kedd?) Neki meg hiába van foga, világítás nélkül nem tud élelmet keresni. Így állnak egymás mellé a bajban, az egyiknek foga van, a másiknak lámpása, az élelemszerzés lesz közös életük és barátságuk kiindulópontja. Az ördöghal, medúza és a tengeri sün társaságában idilli világ tárul elénk: poétikus mondatok sorjáznak, amikor például a tengeri árokban megtett hosszú út után a vulkanikus kőzetnek dőlve pihennek, Kígyurka felsóhajt: "– Tagadhatatlanul szeretem ezt a helyet."
Aztán megismerjük a tengeri rózsákat, és a homokdűnében lakó öreg, óriás vörös remeterákot, aki egyébként nagyon barátságos és segítőkész, tele van emberséggel! Amíg emezek élelmet keresnek együtt, – csupaszkopoltyús csigákat például, ő őrzi otthonukat. Ám Halancsa teli bendővel sokat szundikál, és ilyenkor bizony nem világít a lámpása. Nincs mese, meg kell javítani Kígyurka lámpáját! De ki fogja megszerelni? Az ostoros garnélarák, akinek csápjai szerszámhoz hasonlítanak? Nem. A világítónyálú négyollós garnélarák? Nem. Ebben is a remeterák segít: a mese következő fejezete a tengeri üveg nyomába kalauzol el. A macskahal elvezeti Kígyurkát a tölcsérgombákhoz, ezek alján van a tengeri üveg, amiből jól megszedi magát, és diszkógömböt készít belőlük. Így mi mást, bulit rendeznek a mélytengeri árokban. Az ünnepség hírét a tengeri áramlatok messze viszik a pusztaságba, a homokdűnék közé, a víz alatti vulkánok sűrűn lakott dűlőire, a korall-labirintusok zsákutcáiba. Csakhamar gyülekezni kezdenek a messziről jött élőlények, és az állatok fogakat hoznak ajándékba Halancsának.
A szerző, Monika Kompaníková, és az illusztrátor, Veronika Klímová bemutatkozik a könyv végén. Az író képzőművész, először grafikát festészetet tanult, ezután írta meg Az ötödik hajó című regényét, amelynek alapján filmet is forgattak. Két fia van, ezt a mesét nekik írta. A néhol humoros, máskor meg élethű művészi illusztrációk linónyomás és tollrajz kombinációjával készültek. Végezetül, a mélytengeri állatmutatóból fény derül arra is, mi az a batiszkáf: egy mintákat gyűjtő gép, homokot, korallt, kagylókat gyűjt, olykor elkap egy halat. Nos ennek a vezetékét harapta el Halancsa, ettől törtek ki a fogai… Az olvasó már tudja, hogy a baleset óta Halancsa és Kígyurka barátok: „Te itt vagy nekem, én pedig itt vagyok neked. És ez a legfontosabb” – mondja a kis kígyó; és itt akár kezdhetnénk elölről az egész mélytengeri vándorlást.
Szepesi Dóra
Pénzes Tímea nyilatkozata a fordítói munkáról:
"A mesefordítás viszonylag könnyen ment, bár sok mélytengeri élőlényről konzultálnom kellett a szerzőnővel, és a latin nevük szerint vagy képek alapján tudtuk biztosan beazonosítani őket, tudniillik az, hogy viperahal, pelikánangolna, hordószemű hal, kígyókarú csillag vagy kacslábú rák, nem volt a mindennapi szókincsem része. Több esetben tengerbiológus segítségét is kértem.
A mesében szerepel két rák, akiktől a főszereplő hal segítséget kért: egy kreveta és egy garnát. Tudományosan jól meg lehet fogalmazni a két rák közti különbséget, de gyereknyelven és jócskán leegyszerűsítve nehezebben. Nem tudtam eldönteni, legyen-e kis garnéla és nagy (vagy óriás) garnéla, netán ostoros garnéla és négyollós garnélarák. Egy másik kérdésem az volt, hogy a tengerirózsának karocskái vannak vagy mancsai. Kiderült, hogy mancsa csak az emlősöknek van. Vagy például szlovákul tengeri ördög és tengeri farkas szerepelt a könyvben, ami magyarul ördöghal és farkashal."
Részlet a könyvből
"Képzeld el a tengert. Hunyd le egy kicsit a szemed, és próbáld meg. Képzeld el a Fekete-tengert, a Balti-tengert, az Adriai-tengert vagy a Sargasso-tengert. Képzelj el sok vizet, sok sós vizet, szirtekhez csapódó hullámokat, part menti kövek között leülepedett habot, homokot az ujjaid közt és a hajadba gabalyodott moszatot.
Képzeld el, hogyan háborog a tenger vihar közepette, hogyan morajlik, amikor megemelkedik a víz dagálykor, és hogyan hömpölyög a parton apálykor a homok. A tenger felett ladikok, albatroszok és repülő halak, a vízfelszínt delfinek és cápák uszonyai szántják.
Képzeld el mindazokat a hajókat, amelyek a tengerek és óceánok hullámait szelik, kirándulóhajókat, repülőgép-hordozókat, vontatóhajókat, hadihajókat és jégtörőket, amelyek a saját súlyukkal roppantják szét az északi tengerek jégtábláit. Fából készült galeonokat, háromárbocos vitorlásokat, gyors viking hajókat, bennszülöttek katamaránjait, uszályhajókat, szkúnereket és gőzhajókat, az első ókori tengerjárók dzsunkáit és szegény halászok egyszerű evezőseit. Képzelj el egy kis hajót a végeláthatatlan nyílt tenger közepén. Betonpillérekkel rögzített fúrótornyokat. Egy nyugodt öblöt, amely védi a hajókat a hullámveréstől. Beton hullámtörőket, teherkikötőket, nyugodt homokos strandokat, töredezett szirteket, korallzátonyokat, színes bójákat a sekély vizek felett, világítótornyokat a ködben. Szárazföldek és szigetek partjait összekötő vizet.
Képzeld el az életet a vízfelszín alatt. Mint egy jól megsózott planktonlevessel teli fazékban, halak, polipok, medúzák, sellők, rákok, csigák, óriási emlősök, tengeralattjárók úszkálnak ott, meg egy vagy két mélytengeri búvárhajó.
És legeslegalul a tengerfeneket.
Na, képzeld csak el. A tengerfenéken – úgy, ahogy idefenn, nálunk, a földön – végeláthatatlan tájak terülnek el, homokdűnékkel fedett síkságok, sűrű rétek, melyeket meleg áramlatok fodroznak, korallokkal és tengerirózsákkal benőtt hegyek, forró vizet lövellő tengeralatti vulkánok. Sziklák, elsüllyedt hajók roncsai, elveszett városok, tűzhányók és mély árkok.
És a legmélyebb árok mélyén, több mint tízezer méter mélységben, a Csendes-óceán északi szélén, ott, ahova nem jut el napfény, búvár, tengeralattjáró, sőt még japán gyöngyhalász sem – hát ott már egyáltalán nincs semmi. Csak sötét és hideg. Brrrr! Képzeld csak el! Még ha ez nincs is teljesen így..." (A mese folytatódik a Mesekuckóban a könyv oldalán.)
|
|