Kiss Ottó könyve 2006-ban jelent meg először, és a gyerekkönyvek retrohullámát indította el hazánkban. Köszönhető ez Baranyai (b) András grafikus egyedi képi megoldásainak, amiért akkoriban elnyerte az IBBY magyar szekciójának Az Év illusztrátora-díját.
Kiss Ottó több gyerekkönyvében is nagy szerepe van a keleti filozófiának, hősei hétköznapi bölcsek, akik csendes derűvel szemlélik a körülöttük lévő életforgatagot. Hálló Istvá is ilyen hős, aki ráadásul Sam Smallhoz és Mary Poppinshoz hasonlóan repülni tud. Különleges képességében és a felülről szemlélt magyar valóságban azonban nincs sok öröme, még fafogó tubust sem tud vásárolni, és a vacsora is kihűl. A szelíd iróniával megírt tanmese különleges színfoltot jelent a kortárs magyar gyerekirodalomban, talán ma még aktuálisabb, mint 9 éve volt.
Mese gyerekeknek, felnőtteknek.
A Móra Könyvkiadó könyvének szerzői, Kiss Ottó író és Baranyai (b) András grafikus ezúttal egy mindennapi családi problémát ültettek egy végtelenül humoros(-tragikomikus?)-abszurd történetbe. A szomorú alaphelyzettől – a papa állandóan „elszáll” vasárnap délután és a család is széthullóban – a tanulságig (cím és hátsó borító) eljutva számos nyelvi és képi formabontó, abszurd humort, geget kapunk, a szerzők sziporkáznak a témában.
A leghétköznapibb elemekből építik fel a mesét. Nagydarab mosogató asszonyság, Erzsi, eltünedező, elszálló Hálló Istvá (kicsit „halló, Lajos!”-ra emlékeztet), hatéves, elténfergő Robika. Az illusztrációk is ezt erősítik, 60-70-80-90-es évekbeli, sivár, átlagos bútorzat, kockaházak. És az idillinek egyáltalán nem nevezhető környezetben, unalmas mindennapokban egyszer csak beüt a krach: az egyik vasárnap délután elfogy a tubusos fafogó, s ez lesz „repülés” elidézője.
Nagyon jókat derültünk gyerekeinkkel az egész történeten (többször is elolvastam, végignyerítettem), ám elég sok mindenre fel kellett hívni a figyelmüket, mert nem szoktak hozzá az effajta, alig észrevehető tréfákhoz, finom üzenetekhez és rejtett mondanivalóhoz.
A nyelvi humor (tajvani tehénballon) és a tudatos stiláris sutaság, mondat(nem)fűzési technika, a legközhelyesebb fordulatok („Nehogy már…”) is a család és a történet átlagos jelleget erősítik. A helyzetkomikum (például rendőrábrázolás), a mindennap úton-útfélen – nem csak a 44-es mellett – látható legbutább hirdetések (nonstop boltnál a tábla: vasárnap is nyitva) és a végső poén mind-mind nagyon szórakoztatóak, de…
De nem tudom, mit kezd majd vele egy vasárnapihállóistvá-szerű apuka, amint épp felolvassa gyermekének a hét egy másik napján, ha a lurkó épp otthon van, és nincs szükség tubusos fafogásra.
A szöveghez „lenő” a grafika is, ha csak a hátsó borítót nézzük – a ragasztott árcímke imitálása, a ma már valamirevaló könyvnél elmaradhatatlan ajánló, de jelen esetben mindezt a főhős teszi, a szigorúan bizalmas figyelmeztetés és a pecsét –, rengeteg a jó ötlet és a megvalósítás.
Egyedi, kísérleti, a magyar gyerekkönyvpiacon megszokott könyvektől egészen elütő kiadványt jelentetett meg a Csodaceruza, nem kis bátorságról téve tanúbizonyságot.
Kellemes vasárnap délutáni olvasást hozzá!
|