Az Izgő-mozgó könyv annyiban más, hogy a könyv oldalait összeköti egy történet: ha nem is egy egységes mese, de minden oldalon haladunk lépkedünk az egyik szereplőtől a másikig, az egyik helyszínről a másikra, és ennek az útnak a végpontja és az eleje meglepően és mulatságosan összeér. Ahogy az út minden kis lépése az. Mivel gondolkodni kell rajta, leköti a gyereket, a poénok pedig felvidítják. Ugyanakkor szemléletet is formál indirekt módon. A rajzzal, a papírral, a történettel bármit kezdhetsz. Bárhonnan elindulhatsz, bárhova kilyukadhatsz, a te kreativitásodra és fantáziádra van bízva. A műalkotás vagy feladat nem egy megváltoztathatatlan és megbonthatatlan egység, hanem a befogadóban értelmet nyerő impulzusok szövedéke. Szóval az egész, úgy, ahogy van, nagyon szimpatikus. Mi az öt- és a hároméves gyerekeimmel néztük együtt a könyvet. Megpróbáltam felvenni videóra őket, de sajnos nem sikerült egyszerre olvasni és felvenni állvány nélkül. Ugyanis elsőre mindenképp kell egy felnőtt a könyv mellé, ha még nem tud a könyvvel játszó gyerek olvasni. De miután végiglapoztuk, kétszer-háromszor újra játszotta a nagyobbik gyerek egyedül, magában – ez is bizonyítja a feladatok érdekes, elgondolkodtató voltát, ez az elmélyítő fázis. (Ide tartozik, hogy a kisebb gyerek egyáltalán nem értette a dolgot. Láthatóan túl absztrakt volt neki az utasítások, az egymást követő képek és mozgások összepasszintása.) A könyv vizuális világa az Irkafirkákéhoz hasonló, hiszen ugyanaz az illusztrátor-team alkotta. Ez azt jelenti, hogy bár egy egységes stíluson belül maradunk – fekete-fehér, kontúros, groteszk figurák, kevés figura markánsan megjelenítve, és pár alapszín, kitöltés itt-ott – de a rajzok között vannak aranyosabbak és „pop-artosabbak”, felnőttesebbek. A gyerekeket biztosan nem fogja zavarni ez a heterogenitás, a felnőtteket esetleg. Szerintem lépjünk túl rajta, mert jó! És akkor most nézzük meg részletesebben a feladatokat! A lényegük, hogy a könyv „tapizásával” változásokat érünk el, előrevisszük a cselekményt. (Kicsit olyan érzésem volt, mintha egy iPad alkalmazás költözött volna vissza a valóságba, a kézzelfoghatóságba. És persze itt nincs az a fajta automatizmus. Itt nem csinálja meg senki igaziból a változást. Tehát itt nyilvánvalóvá válik, hogy a fantáziánk segítségével tudjuk csak kiváltani a változást.) Meg kell kopogtatni a tojást, hogy feltörjön. Énekelni kell, hogy hangot adjunk a sárkánynak. Meg kell bökni a sünit, és összegömbölyödik. De a legviccesebb talán, amikor az óriás hátát vakargatjuk, és bolhák ugrálnak elő belőle. Úgy értem, elképzeljük, hogy bolhák ugrálnak elő... Szóval erről beszéltem, amikor az intellektuális-manuális-vizuális összehangjáról írtam. Aztán lehet ringatni, forgatni a könyvet, hogy mozogjon benne a víz, a föld, lepotyogjanak a körték. Ha számolunk, az is beleilleszkedik a történetbe: mi vagyunk a konyhai óra. Vagy felhívunk valakit a számokkal, hogy jöjjön át ebédelni. Végül lehet le- és felkapcsolni a lámpát a szerelmeseknek – és visszatérünk a tojásokhoz. És a történet nem csak a vicc kedvéért kezdődik előlröl – hanem mert ez tényleg újrajátszható, szemben azokkal a típusú foglalkoztatókkal, amiket kitöltesz, és eldobod. Itt újra és újra követheted a mozdulataiddal a történetet. A gyerek szinte „teszteli” hogy tényleg megtörténik-e mindez újból, és közben eljut a játszótérre, a tengerre és az űrbe. Gyorsabban, mint a gondolat. Győri Hanna