Így történt, hogy aztán egy teljesen hamis prekoncepcióval léptem be a boltba, majd fura tekintetű felnőttek közt elkezdtem bőszen dörzsölgetni a sárga pöttyöt. Az volt a fixa ideám, hogy biztos hőre változik a színe. A megoldás ennél sokkal egyszerűbb, a végeredmény pedig zseniális, de akkor még mindig nem hittem el, hogy nem egy egyszeri nézegetős könyvvel van dolgom. Nagyot tévedtem...
Zsinórban hétszer kellett végigmennünk egy háromévessel a könyvön. Tudom, mert számoltam. Közben háromszor felálltam, hogy a kistestvért lefektessem, megnézzem, hogy miért sír, majd a sikertelen altatást követően csak kivegyem a kiságyából. Közben a hároméves cseppet sem könnyítette meg a dolgom, ugyan akkor már ötször végiglapoztuk a könyvet, sőt, már nagyjából tudta az instrukciókat is, de csak ott ugrált mellettem, a pöttyök meg ott cikáztak a kezében. A nyűglődő kistesó még kevés volt hozzá, hogy letegyen az újraolvasásról, sőt mikor letelepedtünk a könyvvel a kiságy mellé, akkor szállt el véglegesen a délutáni alvás esélye is. Már nem egy gyerek sikongatott a táncoló pöttyök láttán a fülembe, hanem kettő.
Végül azért néztük meg “csak” hétszer a könyvet, mert a hároméves megéhezett a varázslásban, én meg attól félve hogy ráborítja a könyvre a joghurtot, vagy csak szimplán összemaszatolja a lapokat, eltettem szem elől. Szerencsére az a magyarázat teljességgel kielégítette, hogy ha összekenjük a lapokat, akkor elromlik a varázslat is. Így rövid úton letett róla, hogy még evés közben is nyomkodjunk, dörzsöljünk és rázogassunk, viszont egyfolytában arról kellett beszélni, hogy mitől lesz sötét a könyvben. A joghurt egyébként tényleg kiborult...
Hervé Tullet könyve egy sárga pöttyel indul, amiből aztán a könyv instrukcióinak megfelelően nyomogatással, rázogatással, döntéssel, fújkálással meg tapsolással varázsolhatunk az újabb oldalakra egyre több pöttyöt a három alapszínben, késztethetjük őket mindenféle vicces mozgásra, a végén pedig még jól meg is nőnek, hogy az összeérő felületeken a színkeverés csodája is feltárulhasson előttünk. Nem csak jól mulatunk, de közben megismerkedünk a színekkel, megtanulunk számolni (a pöttyökre az instrukcióknak megfelelő számút kell kattintani), megtanuljuk az irányokat (ha balra döntjük a könyvet, a következő oldalon balra csúsznak a pöttyök, ha jobbra, akkor jobbra dőlnek). Egyébként lehet, még a joghurt sem ártott volna a lapoknak, mert jó minőségű, strapabíró papírra nyomták a képeket. Az erős nyomkodásnak mindenesetre kiválóan ellenálltak, de azért nem akartam kockáztatni.
Az Amikor életemben először megszülettem, a Pernilla Stalfelt és a Liza és Micsoda könyvek után akkor most stílusosan egy újabb piros pont jár a Vivandrának. Egy három, és egy majdnem egyéves nevében is köszönjük a Pötty könyvet!
Németh Eszter
|