Az illusztrációk szerepe a mesék, történetek befogadásában minden életkorban igen fontos. A befogadás, értelmezés és feldolgozás szintjén egyaránt nagy szerepe van a képeknek, amelyek a verbális tartományokkal párhuzamosan, ám attól sok tekintetben eltérő módon működnek. Az illusztrációk befogadása kognitív, esztétikai és emocionális szinten párhuzamosan történik. A kutatások bizonysága szerint a gyerekek érzelmeiket, félelmeiket könnyebben kifejezik képekkel, mint szavakkal. Ebből eredően az emocionális élmények feldolgozásában is nagy szerepük van az illusztrációknak.
A képek feldolgozása (a vizuális olvasás) a szövegek értelmezéséhez hasonlóan összetett folyamat, amely a megfigyelő-néző részéről folyamatos intellektuális egyeztetést, értelmezést igényel. Olyan kognitív képességeket mozgósít és fejleszt, mint a felismerés, keresés, felfedezés, összehasonlítás, osztályozás. Az intellektuális és emocionális képességek közös használatának köszönhetően a gyerekek kiválóan értelmezik a képek elvont, szimbolikus, metaforikus jelentésrétegeit is. A képek értelmezésében való jártasság pedig különösen hasznos korunkban, amely „új képkorszakként” tömegesen kommunikál vizuális formákkal.
A képi kifejezés értelmi és érzelmi összetevői azonban igazán eredményesen akkor képesek érvényesülni, ha megformálásuk igényes.
Azok az illusztrációk, amelyeket képzett grafikusok készítettek, évezredek művészi tradíciójából építkeznek; a motívumok, a színek és a formák megalkotása messzemenőkig átgondolt. Azok a gyerekek, akiknek kezdettől fogva igényesen illusztrált köteteket adnak a kezébe, később ösztönösen is nyitottabbak lesznek a képzőművészetek felé.
Mindez nem jelent egyetlen kifejezésmódot vagy stílust. A Papírszínház szerkesztői tudatosan törekszenek a mesék változatos képi megformálására. Akad közöttük színpadias, realisztikus, nagyvonalúan festői, expresszív, naiv, lényegre törően absztrakt és líraian szimbolikus.
Mennyiben jelent a Papírszínház másfajta vizuális élményt, mint a megszokott képes mesék?
A mese térben szétröppenő szavait és vele együtt az elkalandozó figyelmet a fakeretben feltáruló képek horgonyozzák le. A történet két összetevőből, a hallgatás és a megfigyelés kettős tapasztalásából áll össze. Eltérően a szokásos, könyvből történő felolvasástól, itt valamennyi gyerek közösen és párhuzamosan élvezi a meséhez kapcsolódó illusztrációkat. Mivel a közös befogadás tere nem fényvetítés (diafilm vagy mozgókép), a mese világosban bontakozik ki, ahol a társak és a mesélő alakja egyaránt látható, nyomon követhető. Utóbbi mimikája, gesztusai éppúgy részei lehetnek az előadásnak, mint a színházban.
A képek váltakozásának ritmusát az eleven elbeszélő szabja meg, meséje ívéhez igazítva a látványt, drámai szünetet vagy meglepő váltásokat csempészve a történetbe. Élő jelenléte lehetőséget ad a követlen visszajelzésre, az interakcióra. Minden esetlegességével, technikai tökéletlenségével együtt végső soron ez nyújtja az itt és most születő mese varázsát. A stilizált színpad fakerete egyúttal kapu is, amely a megélt pillanattal párhuzamos másik valóságba nyit utat. Ahogy a festmények keretei is: a benne kibontakozó Másik Világot leválasztja a zajló jelentől; a tér, a szín és a forma új, csak e zónán belül érvényesülő törvényeit léptetve életbe.
De miféle sajátos képi világ ez?
Mennyiben különbözik a könyvek lapjain nyüzsgő rokonaitól?
Legelőször is: nem kell alkalmazkodnia a könyvhöz mint tárgyhoz, szövegtükörhöz, betűfolyamhoz, az oldalak törésvonalához. A fakereten belül a rajzoló saját képi szabályai mentén építi fel saját világát. Könnyebbséget jelent ez a nézőnek, akit nem zavar meg a képvilág befogadásában a szöveg. Bátran belefeledkezhet a színekből és formákból kibontakozó látványba, elidőzve számára megragadó részleteinél, kiegészítve azt fantáziája teremtményeivel. A felkért grafikusok épp ezért tudatosan igazodnak a színházi helyzetből eredő elvárásokhoz: figuráikat határozott körvonalakkal, összefüggő és élénk színfoltokkal formálták meg, ami a távolabb ülők számára is jól kivehető. Aprólékos, leíró részletek helyett csak néhány szereplőt mozgatnak jelzésszerű térben. Mindez a jelenetsorok gyógypedagógiai alkalmazását is elősegíti.
A Papírszínház ugyanakkor nem pusztán álló jelenetképek egymást követő sora. Hiszen a mesélőnek lehetősége van arra, hogy a képeket egymás előtt úgy húzza el, hogy azokból újabb látványelemek rajzolódjanak ki. Mindez a rajzolók számára olyan lehetőséget biztosít, ami a hagyományos könyvillusztrációból hiányzik. Az egyes jelenetek eredeti összekapcsolásával a rajzoló drámai hatást és humort egyaránt elérhet, elbűvölve a nézőt a képi metamorfózis varázslatával.
|